Kelemen Erzsébet új verseskötetében roppant távlatok kapcsolódnak egymásba, a személyes lét és a végtelen tér-idő kérdéseit egy sűrűszövésű intertextuális és motivikus hálóba helyezi a költő. E háló csomópontjait olyan szövegterek alkotják, mint az Újszövetség, a katolikus liturgia textusai, archaikus, régi magyar irodalmi szövegdarabok, illetve a távol-keleti haikuk érzékenyen miniatürizáló versvilága, és természetesen a kortárs alkotók művei, amelyekre sok ponton játszanak rá e versek. A költemények azonban nemcsak szövegszerűségükben ragadják magukkal az olvasót, hanem zeneiségükkel is, s ez a zeneiség a ritmikai, formai elemeken túl versszervező erőként is megjelenik több darabban.
 A verssorokból előlépő váratlan, éles metaforák sokrétű, izgalmasan illeszkedő jelentéssíkokat nyitnak meg, amelyek elvezetnek bennünket annak a belátásához, hogy a szent és a profán egészen különleges módon képes összeszövődni, s életünknek háttérkárpitjául szolgálni. Erre az erős szövetre szükségünk is van, hiszen a versekből kibontakozó világban olyan hiányokkal kell szembenéznünk, mint az idősebb kolléga, pályatárs elvesztése (Fohász Nagy Gáspárért, Fényesedjetek), vagy napjaink közviszonyainak törpesége (SMS az országfosztogatóknak), vagy a múlt korok tragédiáinak máig cipelt terhei (Arad, Történelmi egysorosok kókuszdióhéjban, Trianoni árva).
 E verseskönyv megszívlelendő és örömet adó olvasmány mindannyiunk számára. E verseskönyv megszívlelendő és örömet adó olvasmány mindannyiunk számára.