Rejtő Jenő földi mása. Nem is földi, tengeri. Egy volt matróz, aki nem kukoricázott, aki átélte mindazt, amit megírt.  Persze szemtelen és felháborító dolog bárkit is Rejtőhöz hasonlítani, de Dicső Szabolcs könyvének és életének éppen ez az egyik kulcsa: a szemtelenség és a felháborítóság.  Dicső nem Rejtő-epigon. Ő egy igazi, balhés matróz, akinek minden története igaz, vagy igaz lehetne.  A történet egy élete delén túljutott, sikeres vállalkzó harca a halállal, miközben újraálmodja ifjúkora kalandjait a Földközi-tenger kikötőiben, kocsmáiban. Találkozását orosz nepperekkel, hivatalnokokkal, arab kereskedőkkel.  Formabontóan ír, nagyon erős, nagyon egyedi stílusban. Nme kérhető számon rajta semmiféle irodalmi kánon, mert nem érdeklik ilyesmik. De minden formabontása logikus, érthető és helyénvaló. A köznyelv dicsőítése. Egy tengerész története, akit nem érdekelnek az irodalom belterjes szokásai. Aki úgy ír, ahogy jónak látja - de ami mögött bölcsesség, kiérleltség és sajátos, kőkeményen végiggondolt logika húzódik.  A tenger illata a szabadágról szól, a férfiasságról, az egyenességről, a tartásról. Szenvedélyről és hűségről - csupa, az életünkből lassan kikopó eszméről. Ami miatt pedig fontos és letehetetlen könyv: az a hitelesség, amelyik átsüt minden során, minden keresetlen nyelvi megformáltságán. A tenger illata nem akar irodalom lenni: az egy ember életének története.  Olvassák el a könyvet, egyet fognak érteni velem.