A 20. század bővelkedik az emberiség mintegy felét kitevő női nemről született szélsőséges felfogásokban és állásfoglalásokban. Hosszú és göröngyös út vezetett odáig, míg az emberi jogokat magától értetődően kiterjesztették a nőkre is.  A nagy francia forradalom alapokmánya, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata minden ember alapvető egyenlősége melletti kiállása mintha tradicionálisan - mintegy a rendi társadalom "átkos" maradványaként - hagyta volna ki a női nemet a jogokból. Csupán a férfiakra vonatkoztatva értelmezte azokat: mind az ember, mind a polgár fogalmán a férfit értette. Az ipari forradalomnak és a tömegeket foglalkoztató gyári munkának természetes következménye volt a társadalmi, a politikai és a nemek közötti jogi egyenlőtlenségek megjelenése, valamint ez utóbbi nyomán meginduló feminista mozgalomnak a választójogért folyó küzdelme. A különböző antidemokratikus rendszerek beavatkoztak ebbe a természetes folyamatba, és próbálták a nők problémáit hol semmibe venni, hol túlhangsúlyozni aktuális céljaik érdekében. Mindezen túlzások mit sem változtattak azon az alapvető antropológiai tényen, hogy a  női szervezet biológiájára épülő hagyományos családmodell bizonyos szerepek ellátására predesztinálja a társadalom nőtagjait. Az is tény, hogy az 1945 utáni általános foglalkoztatási igény, majd annak összes terhe valamilyen különös okból inkább a társadalom női felére hullott vissza. A nők társadalmi szerepvállalását illetően ma is a legszélsőségesebb - hol támogató, hol ellenző - álláspontok fogalmazódnak meg a "szőke nős" viccektől a "férfi történelem" teljes tagadásáig. Kötetünk ezt a problematikát mutatja be a címében is jelzett módon: az alkalmazkodás, az együttműködés és a vetélkedés témakörét ragadja ki a társadalmi nemekről a jelenben is folyó kutatások hatalmas témaköréből.