Mint ahogy az a fenti ábrán is látható, a bejövő I1 kapcsolat x összeköttetése az 1. időrést foglalja el, és mindig az O2 kimenő kapcsolat 2. időrésébe továbbítják (kapcsolják). A bejövő I1 kapcsolat 1. időrése csak akkor kapcsolható egy másik kapcsolat másik időrésére, ha az összeköttetés befejeződött. Ez a viszony változatlan marad az összeköttetés teljes időtartamában, azaz a kettő közötti viszony határozza meg a "vonalat". A vonalkapcsolt rendszerekben a bithiba arányt (BER-t) alapvetően a következők határozzák meg: ˇ közvetlen hibák az információs bitekben: (hibás átviteli kapcsolás miatt) egyedi bithibák vagy (védelmi kapcsolás miatti) lökésszerű hibák; ˇ bitcsúszás vagy keretszinkron vesztés miatti közvetett hiba az információs bitekben. A keretszinkron elvesztése esetén, amíg a keretszinkron helyre nem áll, az összes egymást követő keret elveszik.
A vonalkapcsolt rendszerekben alapvetően e határozza meg. A digitális keskenysávú kapcsolóknál a szabvány előírja, hogy ennek az értéknek átlagosan 450 ms-nál kisebbnek kell lennie. Elméletileg ez a feldolgozási késleltetés ugyanazon összeköttetés összes információjára egy rögzített érték, és az idő/térkapcsolás megvalósítása határozza meg.
A vonalkapcsolás , mivel ha az időrés időtartamát egyszer meghatározták, akkor a kapcsolódó bitsebesség is rögzített lesz. Mivel csak egy alap entitás (azaz a keret frekvenciával együtt ismétlődő időrések által meghatározott csatorna) áll rendelkezésre információ átvitelre, ez a megoldás nem alkalmas az összes szolgáltatásfajta támogatására. Ráadásul a szélessávú szolgáltatások eltérő bitsebességűek, a nagyon alacsonytól a nagyon magasig. Elvileg alap bitsebességnek a legnagyobb bitsebességet kellene választani az összes szolgáltatás támogatása érdekében, pl. 140 Mbit/s-ot. Azonban ezután az 1 kbit/s-os szolgáltatások a hívás teljes időtartamára elfoglalnának egy teljes 140 Mbit/s-os csatornát, amely természetesen az erőforrások nagymértékű pazarlását jelentené.