Mint ahogy az a fenti ábrán is látható, egy 139.264 kbit/s-os csatornát együtt multiplexelnek 7 darab 2.048 kbit/s-os csatornával, 30 B csatornával és egy 64 kbit/s-os jelzéscsatornával. Ráadásul egy szinkronizáló csatornát is meghatároznak, amely az összeköttetés/végberendezés vételi oldala számára lehetővé teszi a kerethatárok meghatározását. A teljes bitsebesség kapacitás 156.672 kbit/s. A 139.264 kbit/s-os H4-es csatornát videotelefon és TV elosztó szolgáltatás számára definiálták. A H1 csatornát (2.048 kbit/s) HI-FI minőségű hang, nagysebességű adat és más közepes sebességű szolgáltatások számára lehet felhasználni. Az N-ISDN csatornát hang és más alacsony sebességű adatfelhasználások számára lehet felhasználni. Már láthattuk, hogy ennél a megoldásnál rendelkezésre álló csatornákra a lehetséges szolgáltatások sokkal hatékonyabban képezhetőek le, azonban még bizonyos korlátozásokkal, amelyeket nagymértékben a csatornák választása határoz meg. Az ilyen megoldásokra kifejlesztett kapcsoló rendszerek lefedő kapcsolókból állnak, amely kapcsolók mindegyikét egy speciális alapcsatorna sebességre alakították ki.
Egy lehetséges kapcsoló szerkezetet szemléltet a fenti ábra, amelyen látható, amint az előfizetői hozzáférési vonalakból érkező (azokba irányuló) információkat különböző csatornákba multiplexelik (demultiplexelik), amelyek különböző kapcsolókhoz csatlakoznak. Mindegyik kapcsolót (H4, H1, NISDN) meg kell tervezni és le kell gyártani. A különböző kapcsolók vezérlése, működtetése és fenntartása közös lehet. Ez a szerkezet nem használja ki hatékonyan az erőforrásait. Tegyük fel, hogy az összes H1 csatorna foglalt, ekkor további H1 összeköttetést nem lehet felépíteni, még ha a H4 kapcsoló teljesen szabad is. Ez a megoldás nyilvánvalóan rendelkezik néhány rugalmassági problémával, mivel miután a (korlátozott számú) alapcsatorna sebességet meghatározták, az összes szolgáltatást meg kell próbálni beleilleszteni e csatornák valamelyikébe, alacsony hatékonyság esetében is. Ez a helyzet még rosszabbá válik, amikor ismeretlen számú szolgáltatást és a technológia lehetséges fejlődését vizsgáljuk. Vegyük például azt az esetet, amikor meghatározták a csatorna alapsebességeket, a legjelentősebb szolgáltatás a fizetős TV 140 Mbit/s-on, nagysebességű adat 2 Mbit/s-on és az NISDN. Ekkor a keretek a felső ábrán látottak szerint vannak meghatározva. Tételezzük fel, hogy néhány évvel később, a videó és audió kódolás fejlődésének következtében, a fizetős TV csatorna csak 25 Mbit/s-ot kíván meg, miközben a nagysebességű adatkövetelmények már 10 Mbit/s-osakat. Ráadásul egy új szolgáltatás jelenik meg, nevezetesen az 1 Mbit/s-os videotelefon. A korábban definiált csatornák, és az első fázisban kifejlesztett és telepített kapcsolók manapság csak nagyon gyenge hatékonyságúak. Ami még fontosabb, hogy a fizetős TV és a nagysebességű adatok nem vihetők át egyidejűleg, még ha összesen csak 35 Mbit/s-ot is igényelnek, miközben 156 Mbit/s áll rendelkezésre. Mind a tisztán többsebességű vonalkapcsolásnak, mind a fejlettebb változatnak egy másik fontos hátránya, hogy azok képtelenek hatékonyan megbirkózni a lüktető, lökésszerű forrásokkal.
Nyilvánvaló, hasonlóan, mint a vonalkapcsolt megoldásnál, hogy az erőforrások még akkor is igénybe veszik a hálózatot, ha csak azt küldözgetik, hogy a végberendezés üres. A kiválasztott csatornasebességnek legalább egyenlőnek, vagy nagyobbnak kell lennie, mint a forrás bitsebessége. Ezen elképzelés alapján számos kísérletet végeztek. Azonban ezek gyenge hatékonysága és lökésszerű források kezelésének képtelensége miatt nem került be a szabványosításba, mint a jövő szélessávú hálózatának megoldása.