Kezdetben az ember: mint elveszett kesztyű egy zebrán. Aztán "fel és alá [járkál] az érdligeti állomáson". Először leginkább magánember magánproblémákkal, a későbbi ciklusokban pedig leginkább az "általános"-ról gondolkodik. A tapasztalata magánból lesz köztapasztalat; ahogy közös az eredet: mindenki Káin utódja, aki - Keménynél - "nagybácsi és csakis nagybácsi alig-alig apa". Az ember az ő ősbűnét hordja magában az első gyilkos leszármazottjaként. Van is vétke meg nincs is. Pluszban is van magával meg mínuszban is; pozitív é s negatív közt lebeg, akár szegény nulla, amit egyik oldal sem érez magáénak A semmieset című hosszúversben. S miután megtárgyalta emberünk a halállal - az Élőbeszédben -, hogy az igazi bűnösök (nácik) mind meghaltak-e, "a szekrény alól előbújt az élet egész kisbetűs testében megremegve, és óvatosan visszamászott belé..."