ABSZTRAKT

A disszertáció a XIX. század első negyedének orosz–nápolyi–szicíliai diplomáciai kapcsolatainak bemutatását tűzte ki célul, e téma a hazai és nemzetközi történetírásban kevés figyelmet kapott. A dolgozat publikált orosz külügyi forrásokra alapozva, a diplomáciatörténet klasszikus vonalán haladva időrendben, az orosz külpolitikai koncepciókba és a nemzetközi összefüggésekbe ágyazva rajzolja meg az Orosz Birodalom és Dél-Itália közötti diplomáciai kapcsolatokat I. Sándor uralkodása idején (1801–1825). I. Sándor uralkodásának első éveiben Dél-Itália helyzete a keleti kérdés részeként jelent meg, bonyolult nemzetközi problémahalmaz egyik jelentős részproblémáját alkotta, összekapcsolódott a napóleoni Franciaország hegemóniára törekedő terveivel, az Oszmán Birodalom integritásával, a Jón-szigetek védelmével. Az orosz diplomácia a Nápolyi Királyság integritásának biztosítására, francia csapatoktól történő semlegesítésére törekedett, majd a diplomáciai eszközök elégtelensége után 1805 őszén dél-itáliai orosz partraszállásra került sor. A tilsiti szerződések (1807) lezárták az Orosz Birodalom aktív földközi-tengeri jelenlétének időszakát, de a cári diplomácia európai ügyekben követett politikájában továbbra is súlyt képviselt Szentpétervár Dél-Itáliával fenntartott viszonya. A dolgozat nyomon követi az orosz kabinet Joseph Bonaparte, majd Joachim Murat Nápolyi, illetve a Bourbon Ferdinánd kezében maradt Szicíliai Királysághoz fűződő kapcsolatát. A bécsi kongresszust követő időszakban Szentpétervár Dél-Itáliát érintően az európai erőegyensúly fenntartására és a legitimizmus megőrzésére törekedett. A dolgozat az orosz források tükrében megrajzolja, milyen álláspontra helyezkedett a cári diplomácia a nápolyi forradalom idején (1820–1821), milyen pozíciót foglalt el a troppaui és laibachi kongresszusokon, valamint miként viszonyult I. Ferdinándhoz a forradalom elfojtása utáni időszakban. Szentpétervár és Nápoly kapcsolatát az erős, de távoli szövetséges viszonya jellemezte, amely során a cári kabinet arra törekedett, hogy a királyság nagyhatalmi támogatás és külföldi befolyás nélkül az európai béke stabil támaszát képezze. SUMMARY

The main goal of the dissertation was to present the Russian diplomatic relations with the Kingdom of Sicily and Naples in the first quarter of the 19th century, since the topic have received little attention in the Hungarian and international historiography until now. The paper is based on published Russian foreign affairs sources and reveals the development of the diplomatic connections between the Russian Empire and Southern Italy during the reign of Alexander I (1801–1825) in the context of Russian foreign affairs policy and the international events, in accordance with the traditions of classic diplomatic history, using chronological narrative. In the first years of Alexander I’s reign the situation of Southern Italy appeared as part of the Eastern Question, constituting one of the essential issues of the complex international set of problems, intertwined with the pursuit of hegemony of Napoleonic France, with the integrity of the Ottoman Empire, as well as with the protection of the Ionian Islands. The goal of the Russian diplomacy was to secure the integrity of the Kingdom of Naples, neutralizing it from the French troops, but after the failure of diplomatic tools, in the autumn of 1805 Russian troops landed at Naples, in Southern Italy. The Treaties of Tilsit in 1807 gave an end to the period of the Russian Empire’s active presence in the Mediterranean Sea, but in the policy pursued by the Tsarist diplomacy in European questions the relations maintained by Saint Petersburg in Southern Italy still represented particular significance. The paper follows the relationship of the Russian Cabinet with Joseph Bonaparte, then with the King of Naples, Joachim Murat, as well as with the Kingdom of Sicily, which stayed in the hand of Ferdinand of Bourbon. During the period after the Congress of Vienna, in connection with Southern Italy Saint Petersburg endeavoured to maintain the European power of balance and to preserve the legitimism. Based on the Russian sources, the paper depicts the standpoint of the Tsarist diplomacy during the revolution of Naples (1820–1821), its position on the Troppau and Laibach congresses, as well as its relation toward Ferdinand I in the period after the suppression of the revolution. The relationship of Saint Petersburg and Naples can be characterized as that of strong but distant allies, in which the Tsar’s Cabinet wanted the kingdom to become a firm support for European peace, without any Great Power support or foreign influence.