Az „orvosi műhiba”, mint a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés egy speciális alakzata

Dátum
2007-11-21T09:55:03Z
Folyóirat címe
Folyóirat ISSN
Kötet címe (évfolyam száma)
Kiadó
Absztrakt

Az orvosi műhiba-statisztikát megvizsgálva azt láthatjuk, hogy a legnagyobb gyakorisággal a szülészet-nőgyógyászat köréből fordulnak elő műhibás esetek. Ez az adat abból adódik, hogy nem csak a szülő nő, hanem magzata is ki van téve a károsodásnak. Második helyen a sebészet áll, ezen belül is a hasi, plasztikai, és a nyak-fej sebészet minősül a legveszélyesebb területnek. Ez azzal magyarázható, hogy igen gyakoriak a hasi műtétek, a pajzsmirigy-megbetegedések, és a szépészeti beavatkozások.

Minél leterheltebb, fáradtabb egy orvos, annál inkább nagyobb a valószínűsége, hogy hibázik, és máris egy peres eljárás küszöbén találja magát. Pedig egy effajta tevékenység gyakorlásánál alapvetőnek tartom, hogy az orvos minél frissebb szellemi állapotban álljon a betegek rendelkezésére. A kamionsofőröknél előírás, hogy 8 óra egyhuzamban töltött vezetés után kötelező kivenni meghatározott óra pihenőidőt. Ha ezt nem tartják be, akkor nagyon komoly pénzbüntetéssel sújthatják őket, vagy akár több hónapra is bevonhatják vezetői engedélyüket. Nem is beszélve arról a helyzetről, ha a pihenőidő be nem tartása miatt balesetet okoznak. Úgy vélem, valami hasonló szabályozásra, kötelezésre, és ezek ellenőrzésére lenne szükség az orvosi tevékenység körében is, arra az esetre, ha az orvos egy napon rendel, ügyeletet ellát, és még másnap is dolgozik.

Az orvosok túlterheltségével összefüggésben egy kis kitérőt tennék az orvoshiány problémájára. Évek óta tendencia, hogy egyre kevesebben választják szakmájuknak az orvosi hivatást, vagy dolgoznak inkább külföldön. (Ez érthető is: kevés fizetés, még kevesebb megbecsülés, növekvő munkaidő, szaporodó műhiba-perek.) Amennyiben az egészségügyi szolgáltató rendszernek nem áll rendelkezésére megfelelő számú orvos, akkor kénytelenek az ügyeletet úgy összeállítani, hogy az az orvosok túlterheltségét eredményezze. Megítélésem szerint azonban nem erről van szó, hogy túl kevés orvos fogható be az ügyeletre. Az általam megkérdezett orvosok elmondásából az tűnik ki, hogy legtöbbször vagy a frissen szakvizsgázott orvosokat, vagy a rezidens-orvosokat kötelezik ügyeletre az orvostársadalom hierarchia magas fokán, csúcsán levő főorvosok, professzorok. Az ügyletre beosztott orvosok persze nem mondhatják azt, hogy ők nem szeretnének annyit ügyelni, mert egyrészt a fent említett nagy tekintélyű orvosoktól függ az előmenetelük, másrészt az együttműködésük hiánya könnyen az állásuk elvesztésével járhat. Magam is találkoztam nem egy olyan rezidens-orvossal, és szakorvossal, aki havonta nem ritkán 8-10 alkalommal lát el ügyeletet, ez pedig több, mint sok. Egy rezidens-orvos, vagy egy frissen szakvizsgázott orvos még nem rendelkezik olyan szakmai tudással és gyakorlattal, mint egy magas beosztású orvos, ezáltal könnyebben előfordulhat az emberi tévedés, vagy mulasztás. Természetesen megalapozott az az állítás is, hogy amíg az ügyeletre eső díjazás ilyen alacsony, mint jelenleg, addig a magas beosztású orvosok nem fognak arra törekedni, hogy minél több ügyeletet ellássanak.

A problémákra lenne megoldás, csak ezek kivitelezésére komoly anyagi ráfordításra lenne szükség, amelyet az egészségügy jelenlegi finanszírozása valószínűleg nem tesz lehetővé. Az USA-ban előírás a bizonyíthatóság megkönnyítése végett, hogy a történteket a műtőlámpába beépített videokamerával rögzítik, és az anyagot megőrzik. Egy ilyen megoldással nagymértékben lehetne csökkenteni hazánkban is a betegek kiszolgáltatottságát, és a beavatkozás szakszerűségének megállapítása is könnyen ellenőrizhetővé válna, ezáltal az alaptalan pereskedést megelőzné. Egy videofelvétel lehetőséget nyújtana egy esetleges szövődmény gyors felismerésére és korrekciójára is.

A hiányos tájékoztatás problémájára is találtak megoldást az USA-ban. Ha egy beteg az USA-ban egy állami kórházba bekerül, és például kiveszik a manduláját, akkor előtte minimum 15 oldalas tájékoztatót iratnak vele alá. Így a beteg mérlegelni tudja, hogy vállalkozik-e a beavatkozásra, vagy sem, illetve az orvos számára is kedvezőbb helyzetet teremt a felelősség megállapításánál, hiszen ha a beteg aláírja, azzal kinyilvánítja, hogy elfogadja a feltételeket, kockázatokat, ezáltal az orvos könnyebben mentesülhet a felelősség alól. Ezzel szemben hazánkban a legtöbb esetben egy néhány szavas iratot íratnak alá a beteggel, amelynek tartalma szerint a beavatkozáshoz hozzájárul és tájékoztatták őt a műtéti kockázatról, az esetleges szövődményekről. A perben aztán az intézetek ezt szokták csatolni bizonyítékként a tájékoztatás megtörténtéről. Ezen irat azonban gyakorlatilag semmit sem tartalmaz, sem a műtét, sem az esetleges szövődmények, kockázatok részletes kifejtéséről. Gyakorlatilag teljesen alkalmatlan annak megállapítására, hogy valójában a beteget miről tájékoztatták, és miről nem.

Leírás
Kulcsszavak
orvosok túlterheltsége
Forrás