A mezővárosok a magyar városfejlődés speciális elemét jelentik. Jogi szempontból ugyan nem érték el az „igazi” városok szintjét, de funkcionális szerepüket tekintve számos városi feladatkört is betöltöttek Magyarország városmentes területein. Lakóik a jog szerint a jobbágyokkal megegyező szinten voltak, de számos közösségi kiváltságot élveztek, mint például az adó- és vámmentesség, az aránylag széleskörű önkormányzat és bizonyos keretek között a bíráskodás. Az értekezés a középkori Hegyalja mezővárosainak jog- és társadalomtörténetével foglalkozik. A terület a magyar középkori városfejlődés egy igen speciális területe. Az itt található települések ugyanis monokultúrás, szőlőtermelő mezővárosok voltak, polgáraik intenzív szőlőműveléssel és borkereskedelemmel keresték a kenyerüket. Ez a tény intenzív ingatlanforgalommal és a helyi oklevéladás fellendülésével járt együtt. A mezővárosi társadalom és önkormányzat jellegzetességeinek legjobb forrásai éppen ezek a saját kiadványok voltak. A dolgozat célja az önkormányzatnak és társadalmi-jogi hátterének a vizsgálata. A vizsgálat az érintett települések történetével kapcsolatos, lehető legteljesebb okleveles anyag részletes elemzésén alapul. A mezővárosi kiadványok mellett főként a helyi okleveleket használtuk fel ehhez. A dolgozat új eredményei a társadalom, az önkormányzat jogi háttere, az oklevéladás, a szokásjog használata és a mezővárosi ipartörténet terén ragadhatók meg. Leginkább a helyi vezetőréteg társadalmi helyzetével kapcsolatosan nyerhetünk új információkat. Ez a vezetőréteg részben 14. századi nemesi eredettel bírt, részben pedig a 15. században emelkedett fel a szőlőnek köszönhetően. A vezetőréteg szereplésének legfontosabb színtere a tanács volt. A tanácstagság számos előnnyel járt, ezért a polgárok arra törekedtek, hogy bekerüljenek a tanácstagok közé. A magisztrátus azonban csak a leggazdagabb polgárok számára nyílt meg. Adatainkból az is jól kivehető, hogy a tanácstagság, a társadalmi és családi kapcsolatok, a szőlőbirtoklás, a borkereskedelem és néha a kézművesség is szoros kapcsolatban álltak egymással. Azt láthatjuk hogy egy kézműves nevet viselő személynek nagyobb esélye volt bejutni a tanácsba, mint egy nem ilyen nevet viselő polgárnak. Ez azt is megmutatja, hogy a kézműves nevek a 15. század folyamán valószínűleg még elfogadhatók voltak, mint a kézműves tevékenység bizonyítékai. Az értekezés további új eredményei főként a tanács színes és változatos funkcióinak bemutatásában és a helyi szokásjog alkalmazásának formáiban ragadhatók meg. Nyilvánvaló, hogy a hegyaljai – szőlővel összefüggő – speciális szokásjog számos pontban markánsan eltért az országos jogi elvektől, nem csak a koraújkorban, de már a középkor végén is.