Az értekezés tárgya az ír nacionalizmus reprezentációja James Joyce Ulysses című regényének “Küklopsz” fejezetében. Kettős célkitűzése, hogy (1) felülvizsgálja a “Küklopsz”-kritika néhány ideológiai és poétikai közhelyét és (2) olyan – általam archeológikus olvasásmódnak nevezett – olvasási stratégiát ajánljon, amely a szöveg eddig nem vagy csak felületesen vizsgált elemeire koncentrálva megmutatja, hogy a nacionalizmus “Küklopsz”-beli reprezentációja a Finnegan ébredése reprezentációs politikájának előfutára. Az értekezés abba a kritikai diszkurzusba igyekszik bekapcsolódni, amely az 1990-es években a posztkoloniális elmélet Joyce-kritikába történő bevezetése nyomán Joyce történelemhez és politikához, illetve szűkebb értelemben a brit imperializmushoz és az ír nacionalizmushoz fűződő viszonyának felülvizsgálatát célozza. Kizárólag a “Küklopsz”-ra koncentrál, mivel a Finnegan ébredése előtti szövegek közül az Ulysses ezen fejezete foglalkozik a legnyilvánvalóbban, és az én olvasatomban a legkörmönfontabban is, az ír nacionalizmussal. Ennek ellenére, tudomásom szerint, eddig nem foglalkozott vele könyvterjedelmű tanulmány. Jóllehet a Joyce kritikában bekövetkezett posztkoloniális fordulat az elmúlt évtizedben már megkérdőjelezte azt a korábban szinte egyhangú reduktív kritikai véleményt, hogy e fejezetben Joyce a szatíra poétikai eszközén keresztül morálisan elveti az ír nacionalizmus jelenségét, az ír kulturális nacionalizmus diszkurzív kontextusa tovább finomítja és újradefiniálja a szöveg reprezentációs politikáját. Az értekezés újszerűsége nem a koncepcionális keret kiválasztásában, hanem annak újszerű alkalmazásában áll. Az utóbbi évtizedben született posztkoloniális olvasatok gyakori mozzanata, hogy a fejezetet különböző diszkurzusok szemszögéből vizsgálják. Az értekezés általam is alkalmazott elméleti keretének – az ír kulturális nacionalizmusnak – relevanciáját szintén hangsúlyozták már (Andrew Gibson, Len Platt, David Lloyd). Elismerve ezen olvasatok erényeit – kiváltképp azt, hogy a diszkurzív kontextus által nemcsak tematikai hanem formai jegyeket is megvilágítanak – és kreatívan építve rájuk, az értekezés két ponton kíván túlmutatni rajtuk. Egyrészt, ellentétben Gibsonnal és Plattel, akik az ír kulturális nacionalizmus egy manifesztációjának, a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján virágzó, Joyce szövegének közvetlen kulturális kontextusául szolgáló Ír Reneszánsznak a fényében olvasták újra a fejezetet, a dolgozat hangsúlyozza, hogy “Küklopsz” heterogén elemekből építkezik, és így az ír kulturális nacionalista diszkurzus különböző megjelenési formáival folytat komplex szubverzív dialógust. Lloyd, aki az ír kulturális nacionalizmus általános metafizikájának szemszögéből tárgyalta a fejezetet, nagyban hatott gondolkodásomra a szöveg textuális politikáját illetően, de amíg ő végig absztrakt síkon marad, holisztikus megállapításokat tesz, az értekezés az ír kulturális nacionalizmus metafizikai és diskurzív alapköveinek szemszögéből a szöveg szoros olvasatát adja. Olvasatomban a “Küklopsz”-fejezet heterogén ironikus ellendiszkurzusokkal átszőtt tér, és átír számos olyan diszkurzív formációt, amelyben különböző kulturális nacionalista projektek két alapvető törekvése – egy homogén kollektív identitás létrehozása és a nemzet temporalitásának teleologikus fejlődésként való reprezentációja – nyilvánul meg, szubverzív módon alkalmazva ezen diszkurzív formációk disszeminációjának kulturális médiumait. Az első fejezetet kivéve, amely a “Küklopsz” általános, így eddig is sokat tárgyalt, formai jegyeit vizsgálja, a dolgozat egyes fejezetei a szöveg nem vagy csak felületesen vizsgált elemeire koncentrálnak, azokban tárnak fel tematikai és formai dinamizmusokat. A bevezető röviden áttekinti a nacionalizmus „Küklopsz”-beli reprezentációjának eddigi kritikatörténetét, különösképpen az utóbbi évtized eredményeit. Az első fejezet megmutatja, hogy a „Küklopsz” számos komplex általános formai – szerkezeti és stiláris – vonása ironikus ellendiszkurzív jelentőséget nyer a kulturális nacionalizmus organikus nemzetszemléletének fényében. A narrátor megtévesztő, a mimetikus ábrázolásmódot egyszerre megidéző és felbontó figurája ironikusan reflektál a mimézis konvencióin belül operáló kulturális nacionalizmus reprezentációs esztétikájára. A szöveg szerkezeti hasadásának, illetve parodisztikus megsokszorozódásának dinamikája egyrészt megidézi, de szembe is száll az antikoloniális nacionalizmus bináris struktúrában történő identitásformálásával, másrészt megkérdőjelezi az antikoloniális ír kulturális nacionalizmus abba vetett hitét, hogy az ír lelket hordozó ír nyelvű kultúra sértetlenül átültethető az angol nyelvbe. Az eddigi gyakorlattal ellentétben, a burjánzó nominális manipulációkat nem a homéroszi mítosz fényében, hanem nacionalista nevezési szokások ellenében tárgyalom. Mivel a “Küklopsz” általános formai jegyeivel már jelentős szakirodalom foglalkozott, a dolgozat ezen fejezetének fontos mozzanata az eddigi eredmények kritikai vizsgálata, minek során rámutatok arra, hogy a szöveg narratív komplexitása miatt szinte minden eddig ajánlott narratív modell felfeslik valahol. A következő két fejezet valamelyest kiegészíti egymást, mivel mindkettőben egy-egy testes “Küklopsz”-beli névlista szolgáltatja az elemzés dinamikus fókuszát. A dolgozat második fejezete a leghosszabb „sok-sok ősi ír hős és hősnő” katalógusán keresztül vizsgálja a szöveg intervencióját a kulturális nacionalizmus alapköveként funkcionáló hőskultuszba. Olvasatomban a gigantikus névhalmaz egyrészt a „Küklopsz”-ban csak „polgártárs”-nak titulált központi szereplő pszichográfjaként, másrészt olyan ironikus ellendiskurzív helyként funkcionál, amely kikezdi a polgártárs kijelentéseit és a mögöttük meghúzódó ír nacionalista retorika számos módozatát. Míg a lista a polgártárs hőskultuszának megfelően bizonyos fokig dramatizálja az ír történelem hősi tablók sorozatává történő esztetizálását, a benne működő számos potenciális dinamizmus felforgatja e gyakorlatot: a felsorolás összekuszálja a kronológiát, és azt sugallja, hogy a történelmi tudás elkerülhetetlenül perspektivikus és retrospektív szemantifikáció útján születik. A katalógusban számos más dinamizmust felszínre hoz (vagy teremt) a nacionalista történelemszemlélet több más olyan vonása, amelyek diszkurzív szinten megjelennek a fejezetben, leginkább a polgártárs kijelentéseiben, mint például az analogikus gondolkodás, a nők szimbolikus szerepekre ítéltetése, és a történelem melodramatikus konstrukciója. A fejezet fontos célja, hogy revideálja a „Küklopsz”-kritika legmakacsabb közhelyét, miszerint a polgártárs valamiféle meghatározható ideológia megtestesítője – jóllehet sosem kristályosodott ki arra nézve kritikai konszenzus, hogy miféle ideológia is lenne ez. A harmadik fejezet központi kérdése: hogyan reprezentálja a „Küklopsz” azt a legfőbb nacionalista félelmet, hogy a nemzet kulturális és faji tisztaságán csorba esik. A kérdés felvetése nem új, megvilágításának módja viszont igen. Az eddigi „Küklopsz”-kritika gyakorta hangsúlyozta, hogy a polgártárs Bloom ellen irányuló anti-szemita kitöréseiben Joyce kifigurázza a purista nemzetfelfogást. A szöveg nyilvánvalóan dramatizálja a kollektív identitás létrehozásában rejlő erőszakot, mind diszkurzív szinten – Bloomnak mint az ír nemzet abjektjének a bárban tartózkodók, de leginkább a polgártárs általi kiközösítésével – mind azáltal, hogy a polgártárs, miután Szent Patrickot, az írek fő védőszentjét invokálja az ír faj tisztaságának védelmére, fizikai erőszakhoz folyamodik a közösség Bloom állítólagos fertőző jelenlététől való megszabadítása érdekében. Míg a „Küklopsz”-kritika kevés kivétellel Bloom szerepét hangsúlyozta a purista álláspont aláásásában, én azt vizsgálom, hogy a nemzet tisztaságának nevében történő verbális és fizikai erőszakot miként ellensúlyozza formai síkon egy hosszú, szenteket felsorakoztató lista, amely Bloom abjektként való kirekesztésének közepette, Szent Patick invokációját követően, jelenik meg a szövegben. A szentek felvonulása és a narratív kontextus összjátéka által „Küklopsz” kimozdítja az ír kulturális nacionalizmus másik alapkövét: Írország szentek szigeteként való figurációját.
A negyedik fejezet azt járja körül, milyen textuális stratégiákkal kérdőjelezi meg a „Küklopsz” azt a nacionalista elképzelést, hogy a nemzet temporalitása teleologikus, organikus fejlődésként írható le. Míg a diszkurzív szinten – különösképpen, de nem kizárólagosan a polgártárs “próféciáiban” – a szöveg megidézi a nemzet organikus nacionalista időszemléletét, pontosabban a történelemnek mint a nemzeti regeneráció prófétájának nacionalista figurációját, az ír kontextusra jellemző több toposz dramatizálásával egyetemben, addig a szöveg eddig nem tárgyalt szubtextusok és intertextusok szintjén aláássa a nemzet teleologikus, nemzeti újjászületést jósló narratíváját. Különösképpen két nemzeti megváltást megtestesítő folk történelmi kép, a “Szabadság fája” és a “Vörös Kéz” körül szőtt szubtextuális és intertextulis drámákat vizsgálom. Az ötödik, utolsó fejezet abban különbözik az előzőektől, hogy nem arra koncentrál, a „Küklopsz” hogyan írja át az ír kulturális nacionalizmus valamely diszkurzív formációját, hanem hogy miként ábrázolja azokat a kulturális folyamatokat és használja azokat a médiumokat – a politikai balladát, a sajtót és a drámát – amelyek által a diszkurzív formációk kialakulnak és a nemzeti identitástudat építőköveivé válnak. Habár Benedict Anderson nemzetdefinícióját – a nemzet mint “képzelt közösség” – használták már a nacionalizmus „Küklopsz”-beli reprezentációjának megvilágítására (James Fairhall, Vincent J. Cheng), még nem alkalmazták a fejezet performatív aspektusainak feltérképezésére, ahogyan ezt én teszem. Anderson performatív nemzetmodellje – a nemzet mint az újságolvasás szekuláris és privát szentségéhez járulók és az „egybehangzás” (unisonance), vagyis képzelt hang, által összekötött egyének képzelt közössége – hasznos, ha az ír helyzetre nem is teljesen alkalmazható, elméleti keretként szolgál annak tárgyalásában, hogy a fejezet hogyan reprezentálja a sajtó és a ballada nemzetformálásban betöltött szerepét. A drámát illetően, a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján virágzó antikoloniális színházi élet fényében, különösképpen Dublin egyik profit-orientált színháza, a nemzetépítésben résztvevő és az Abbey színházzal a „nemzeti színház” címért rivalizáló Queen’s Royal Theatre tevékenységének fényében számos eddig nem vázolt ironikus dinamizmus tárul fel a szövegben.

This dissertation re-examines the representation of Irish nationalism in the “Cyclops” episode of James Joyce’s Ulysses. The double aims of this study are (1) to revise what passes for received wisdom – poetical and ideological – in “Cyclops” criticism and (2) to offer a novel – archaeological – reading strategy, which, by illuminating hitherto ignored or scarcely dwelt on recesses of the text, suggests that the representation of nationalism in “Cyclops” foreshadows the representational politics of Finnegans Wake. My study participates in the on-going critical enterprise beginning with the 1990s’ introduction of post-colonial theory into Joyce criticism to reassess the relationship of Joyce’s texts to politics and history in general, and British imperialism and Irish nationalism in particular. I focus exclusively on “Cyclops” because this episode offers the most explicit but also the most complex and intricate textual engagement with Irish nationalism before Finnegans Wake, which this hitherto unattempted extended study aims to illuminate. Although the post-colonial turn in Joyce criticism has brought about a vigorous reappraisal of the previously almost unanimous critical description of the chapter’s representation of Irish nationalism in terms of Joyce’s moral (satirical) repudiation of it, the discursive context of Irish cultural nationalism can further refine and re-define our vision of the episode’s representational politics. The novelty of the dissertation arises not out of the choice of the conceptual framework but its novel application. Post-colonial re-readings of “Cyclops” tend to highlight the text against diverse discursive backgrounds. The conceptual framework of my study – Irish cultural nationalism – has also been taken up as a relevant context for the episode (Andrew Gibson, Len Platt, David Lloyd). Acknowledging the merits of these readings – especially that through the discursive context they illuminate not only thematic but also formal features – and drawing on them creatively my inquiry points beyond them in two respects. In contradistinction to Gibson and Platt, who concentrate on how “Cyclops” engages with one particular manifestation of Irish cultural nationalism, the Celtic Revival of the 1890s, which provided the most immediate cultural context for Joyce, I emphasise that “Cyclops” is made up of vastly heterogeneous elements, therefore it stages and intricately subverts diverse manifestations of Irish cultural nationalist discursive practices. Lloyd, who discusses “Cyclops” against the backdrop of Irish cultural nationalist metaphysical assumptions in general, has greatly influenced my thinking about the episode’s textual politics, yet while his holistic arguments operate on an abstract level, my investigations offer a close reading of the text through the lenses of the metaphysical and discursive cornerstones of Irish cultural nationalism. I argue that the dense texture of “Cyclops” functions as a heterogeneous site of ironic counterdiscourses challenging discursive formations drawing on the two basic aspirations of diverse cultural nationalist projects  creating a homogeneous communal identity and representing the temporality of the nation in organicist terms as a teleological development – and subversively enlisting the key cultural means of their dissemination. With the exception of the first chapter, in which I discuss some overall formal features of “Cyclops,” in the next four chapters I examine hitherto ignored or scarcely dwelt on recesses of the text, revealing/creating ironic thematic and formal dynamics in them. In the Introduction I briefly survey the development of the critical treatment of the representation of nationalism in “Cyclops,” paying special attention to the results of the past decade. The first chapter explores how several formal – structural and stylistic – features of “Cyclops” assume ironic counterdiscursive significance in the light of nationalist imaginings of the nation in organic terms. I examine how the deceptive mimicry of mimetic verisimilitude through the narrator’s persona ironically comments on the representational aesthetics of cultural nationalism; how the wholesale structural dynamics of splitting and parodic multiplication evokes and ironically counteracts the anti-colonial nationalist formation of identity within a Manichean structure on the one hand, on the other hand how it ironically refracts the translational aesthetics of anti-colonial Irish cultural nationalism – the belief in the translatability of Gaelic culture (spirit) into the English language. In contrast to the usual critical practice of highlighting Cyclopean nominal manipulations through the lenses of Homeric myth, I explore them against the backdrop of nationalist nominal practices. Since a considerable amount of critical commentary has already been amassed on the overall formal features of the episode, my argument in this chapter is constructed along with an evaluation of previous narrative models, suggesting that the formal complexities of “Cyclops” render most of them inadequate. The second and third chapters complement each other in the sense that in both a bulky Cyclopean name list provides the dynamic focus of the discussion. In the second chapter it is the longest Cyclopean catalogue of “many Irish heroes and heroines of antiquity” through which I explore how “Cyclops” stages a comic intervention into the practice of ancestors-worship, one of the cornerstones of Romantic nationalism. I argue that the gigantic inventory functions as a sort of psychograph of the citizen as well as a site of ironic counterdiscourses working against his and by extension Irish nationalist stances and rhetoric. Complying with the citizen’s hero-worship, the enumeration initially seems to dramatise the cultural nationalist aestheticisation of Irish history into a series of heroic tableaux blending myth and history, yet several potential dynamics within the list undermine the practice – the inventory scrambles chronology, exposes the inescapably perspectivised nature of historical knowledge and suggests that historical meaning is the product of retrospective semantification. Several other features of the nationalist historical imagination – analogy-mongering, ascribing symbolic roles to women, and the melodramatic construction of Irish history – which are conjured up on the discursive level in “Cyclops,” highlight numerous other ironic dynamics in the catalogue. An important aim of this chapter is to offer a corrective to the reified critical vision of the citizen as the embodiment of some kind of definable ideology – even if there has never been a consensus as to what kind. In the third chapter I inquire into how “Cyclops” ironically comments on a major nationalist anxiety: the fear of the contamination of the cultural and racial purity of the nation. “Cyclops” critics have often commented on how Joyce caricatures the purist stance in the citizen’s anti-Semitic attack on Bloom. The text evidently dramatises the violence lurking in communal identity formation both on a discursive level  in the barflies’, especially the citizen’s abject othering of Bloom  and in the citizen’s use of physical force to rid the community of Bloom’s contaminating presence, invoking St. Patrick to carry out the same task not long before. While critics customarily emphasise Bloom’s role in countering this, I explore how the discursive and physical violence in the name of the purity of the nation is counteracted on the formal level by a long list of saints intruding upon the narrative space of Bloom’s othering. With this move, Cyclopean irony also loosens another cornerstone of Irish Romantic nationalism: the figuration of Ireland as Insula Sacra. The fourth chapter explores how “Cyclops” offers a comic critique of the nationalist imagining of the nation’s temporality as a teleological development. Discursively – especially but not exclusively in the citizen’s “prophecies” – the text conjures up the nationalist organicist vision of time, more particularly, the figuration of history as the prophet of a future national regeneration, along with the dramatisation of several topoi characteristic of the Irish context. However, the nationalist vision of temporality is undermined by means of hitherto not noted subtextual/intertextual dramas. In particular, I focus on how the text weaves and unweaves two powerful images of national salvation in popular history: the Tree of Liberty and the Red Hand. The final chapter, somewhat shifting the emphasis, concentrates not on how “Cyclops” ironically re-inscribes crucial discursive formations of Irish cultural nationalism, but on how it portrays the cultural processes and deploys the cultural media – the popular ballad, the newspaper, and drama – through which discursive formations emerge and become building blocks of national identity. Benedict Anderson’s definition of the nation in terms of an “imagined community” has already been used to describe the representation of nationalism in “Cyclops” (James Fairhall, Vincent J. Cheng), but it has not been applied to describe the performative aspects of the text yet. Anderson’s performative model of the nation as an imagined community of newspaper reading communicants and of individuals connected through unisonance, imagined sound, provides a useful, even if only partially suitable theoretical frame for discussing the Cyclopean representation of the use of newspapers and ballads in nation formation. Concerning drama, I focus on how the episode comically conjures up and re-negotiates anti-colonial nationalist performance practices, especially those characterising the Queen’s Royal Theatre, one of the commercial theatres in turn-of-the-century Dublin, which rivalled the Abbey in its claim of being the national theatre of Ireland.