Disszertációm fókuszában az amerikai neopragmatista filozófus, Richard Rorty munkásságára áll. Általános szinten Rorty diszkurzusának egyes retorikai mechanizmusait vizsgálom, azt állítva, hogy szövegeiben performatív szinten fölfedezhetők bizonyos retorikai stratégiák, amelyek radikális antiesszencialista beszédmódjának diszkurzív autoritását hivatottak megteremteni és fenntartani. Allításom szerint Rorty diszkurzusának két kulcsfogalma, a „párbeszéd” és az „irónia” komplementer viszonyban áll egymással, amelyek konzisztens metafilozófiai és politikai pozíciót hoznak létre, ám ez egy autoritatív diszkurzus megjelenését sejteti Rorty liberális retorikája mögött. Thomas Kuhn terminológiájával élve: a párbeszéd „normál” diszkurzust feltételez, amennyiben a beszélgetőpartnerek konszenzuson alapuló diszkurzív normáknak megfelelően folytatják a dialógust. Az újszerő leírások azonban „abnormális diszkurzust”1 hoznak létre, amelyben a konszenzusra való törekvés nem elsődleges. Rorty többször is hangot ad azon véleményének, hogy a normál diszkurzus könnyen vezethet kritikátlan konszenzushoz, és így potenciálisan egy elnyomó rendszer kiszolgálásához, míg az abnormális diszkurzus megújíthat vagy felszabadíthat egy közösséget. Mindezek ellenére érvelésem során azt kívánom bizonyítani, hogy Rorty argumentatív stratégiái nagy mértékben „normalizáló” szándékot sejtetnek, amelyet az abnormális diszukrzus valorizálása leplez. A párbeszéd-trópusát vizsgálva amellett érvelek, hogy Rorty nemcsak tartózkodik az abnormális diszkurzussal asszociálható retorikai innovációtól, hanem gyakran ő maga szolgál komplex filozófiai vagy elméleti absztrakciók „pragmatizált” újraleírásával. Ilyen esetekben viszont—a költői innovációval szemben—az újraleírás célja a demisztifikáció, vagyis az, hogy egy erősen specializált diszkurzus terminológiája egy professzionális 1 Rorty ezt a fogalmat Kuhn „forradalmi tudomány” fogalmának mintájára használja. 2 akadémiai közösség szők határain kívül is elérhetővé és érthetővé váljon. Azonban minél nagyobb és befogadóbb a konverzációs tér, annál nagyobb szükség van egy (szigorúan kuhn-i értelemben vett) „normalitást” képező alapra ahhoz, hogy valamiféle kölcsönös megértés megvalósulhasson. Ebben a tekintetben viszont az abnormális diszkurzus vagy az irónia képviselői könnyen kiszorulhatnak a párbeszédből. Rorty filozófiájában tehát a radikális másság vagy a szubverzió már mindig is csak a politikailag és morálisan privilegizált közösség felügyelete mellett és kontrollja alatt valósulhat meg. Rorty iróniafogalmát a párbeszéd-metaforikában felsejlő autoritatív szándék megvalósításának eszközeként értelmezem. Jelölhet az irónia radikális nominalizmust, amely lehetővé teszi Rorty diszkurzusának állandó metaszinten való mőködtetését, illetve magánjellegő önteremtést. Előbbi értelemben az irónia a szókratészi metódushoz hasonlatos, a magánjellegő irónia (private irony) fogalmának bevezetésével pedig Rorty lehetőséget teremt az adott közösség által elfogadott diszkurzus határainak kijelölésére, azaz a normalitás további fenntartására. Ily módon a „magán-” előtag bármilyen jelenségre vagy megnyilvánulásra vonatkoztatható, amelynek potenciális veszélyeitől meg kell óvni az adott normál diszkurzust. A dolgozat második felében konkrét metafilozófiai illetve politikai kontextusban vizsgálom Rorty retorikai stratégiáinak normalizáló mőködésmódját. Két olyan diszkurzussal folytatott párbeszédére fókuszálok, amelyek—más-más okokból— radikálisan különböznek a pragmatista beszédmódtól: a derridai dekonstrukcióra és a vallásra. A két diszkurzus között Rorty azon sokat vitatott nézete teremti meg a közös nevezőt, mely szerint az abnormális diszkurzusok (mint a dekonstrukció) vagy egyéni hitek (mint a vallásos hit) komoly szerepet játszhatnak a privát önteremtésben, de irrelevánsak—ha nem egyenesen veszélyesek—a „közszféra” diszkurzív gyakorlataira nézve. Rorty retorikája mindkét esetben érdekes kettősséget mutat: egyrészt megpróbál eleget tenni annak a liberális demokratikus kötelezettségnek, hogy mind a dekonstrukció, mind a vallás számára helyet bizosítson a diszkurzív térben, de ennek a helynek a kijelölése szükségszerően autoritatív gesztus. Mivel pragmatikus meggyőződése nem összeegyeztethető az ezen diszkurzusokban fellelhető vélt vagy valós, implicit vagy explicit metafizikus/esszencialista tartalommal, Rorty igyekszik mindkettőt egy marginalizált diszkurzív térben pozicionálni.My dissertation focuses on the work of Richard Rorty, the leading philosopher of American neopragmatism. My main contention is that we can read Rorty’s texts as performatively evincing certain rhetorical strategies, which appear to aim at maintaining the discursive authority of his radically antiessentialist idiom. I argue that two key notions of Rorty’s discourse, “conversation” and “irony,” function in a complementary fashion, constituting a consistent metaphilosophical and political standpoint. I also claim, however, that this consistency hints at a surreptitious authoritative intent taking shape in the guise of Rorty’s overt emancipatory rhetoric. Adopting Thomas Kuhn’s terminology, conversation presupposes “normal discourse,” in that interlocutors have to cover a large amount of common ground, that is, to rely on in-place discursive norms to secure the potential of mutual understanding. Novel redescriptions, by contrast, constitute what Rorty—patterned on Kuhn’s notion of “revolutionary science”—calls “abnormal discourse,” which privileges idiosyncrasy and innovativeness over consensus. Rorty repeatedly declares his disdain for the stasis of uncritical consensus and the potential emergence of an oppressive discourse, which might result from normal discourse, while commending the energizing and emancipatory potentials of abnormal discourse. Nonetheless, the burden of my argument is that what underlies Rorty’s argumentative strategies is, in fact, a “normalizing” intent, which he keeps effacing by his blatant endorsement of “abnormal” discourses. Discussing Rorty’s conversational metaphorics, I argue that not only does he refrain from the kind of rhetorical invention he associates with abnormal discourse, but also seeks to redescribe complex philosophical/theoretical abstractions in his own pragmatic terms. Thus, what his redescription aims at in such cases is just the reverse of poetic innovation: it acquires a demystifying function, its purpose being to make philosophical problems cast in highly specialized terminologies available to a wider circle of interlocutors than that delimited by the boundaries of a professionalized 2 academic discipline. This endeavor is entirely compatible with the ideal of furthering interdisciplinary/interdiscursive communication through making the conversational space open to a diverse array of disciplines/discourses. This, however, requires a certain basis of “normalcy” (strictly in the Kuhnian sense) if mutual understanding is to be achieved. Thus, as long as abnormal discourse is to be intelligible, as long as it is to convey beliefs and be mediated via language, its discursive operation is permitted at the cost of empowering a linguistic community, which constantly monitors “abnormal” utterances. I construe Rorty’s concept of irony as an entailment of the latent authoritative purport underlying his conversational trope. I claim that Rortyan “ironism” can be viewed as a means of discursive control, which serves to keep the conversational space safe for normalcy. Irony, on Rorty’s hands, can denote radical nominalism, which enables his discursive operation to be kept at a constant meta-level, and private selffashioning. In the first sense, irony acquires traits reminiscent of the Socratic method, while “private irony,” in its turn, may be interpreted as marking out the limits of publicly acceptable discourse, and as such part and parcel of Rorty’s normalizing intent. In the second half of the dissertation, I examine Rorty’s normalizing argumentative strategies at work in specific metaphilosophical and political contexts by focusing on two discourses that he has extensively reflected on: Derridean deconstruction and religion respectively. The common denominator between the two discourses is Rorty's much debated claim that certain forms of abnormal discourse (such as deconstruction) and certain individual beliefs (such as religious faith) may be instrumental in one’s private self-perfection, but are to be rendered irrelevant—and even potentially detrimental—to “public” (political, institutional, academic, etc.) practices. I will examine the curious ambiguity that inhabits Rorty’s rhetoric in his writings on deconstruction and religion, which results from a constant attempt to poise between the liberal compulsion to accommodate both of them in discursive space, and the pragmatic urge to marginalize them on account of their implicit or explicit metaphysical/essentialistic content. The rhetoric of endorsement, thus, masks a coercive attempt at banishment.