Transgressing the Limit: Ritual Reenacted in Selected Plays by Edward Albee and Sam Shepard analyzes eight plays by Albee and Shepard written between 1995-2007 (Albee’s The Play about the Baby 1998, The Goat, or Who Is Sylvia 2002, Occupant 2002, and Peter and Jerry 2004; Shepard’s Buried Child Revised edition 1995, The Late Henry Moss 2000, The God of Hell 2004, and Kicking a Dead Horse 2007), reading them within the theoretical framework of Victor Turner’s concepts of ritual, rites of passage, liminality, and the liminoid. I hypothesize and demonstrate that the archetypal three-fold ritual structure outlined by Arnold van Gennep in his seminal Rites of Passage and developed and detailed further by Turner, resurfaces within these dramatic universes in a “mutilated” form with the final, reintegration phase eliminated from the body of the plays and transposed onto the liminoid interaction between performance and audience. The focus falls on the middle, liminal phase of the implied rituals unfolding in the lives of the characters. The plays—mostly neglected by Albee and Shepard scholarship so far—present characters at “moments of rupture” (Maffesoli 133) in their lives that necessarily evoke and call for enactments of rituals and rites of passage to induce transformation. These, however, fail because the characters have already been trapped in such betwixt and between states on account of some past transgression of the normative rules, thus they are situated in a secluded space, on the margins of society, alienated from communal co-existence. They are unable to surpass their liminal condition also due to the fact that structural entities such as social groups, value systems, coherent, unified, and stable communities, even the nuclear family unit are subverted and overthrown within these dramatic universes. I further widen and refine the interpretative field by reading Turnerian liminality together with post-structuralist theories of the subject (by, for instance, Lacan, Belsey, Kiss, Foucault, Caruth and Felman, Baudrillard, Hutcheon). In interpreting the sacrificial rituals that surface within the drama of the characters’ liminal trials I have recourse to René Girard’s concepts of mimetic desire and the scapegoating effect, transgressing the limits imposed upon a reading by such theoretical frames demonstrating how the role of the scapegoat may be dispersed upon several subjects of the ritual process, all of them experiencing the loss of illusions with reference to identity as a naturally/sacredly/culturally given fixed and stable entity, and recognizing the fact that all human structures (including identity) are constructs thus fallible, exposed to subversion and transformation. My dissertation, therefore, also functions as a testing ground of an interdisciplinary interpretative tool that may fruitfully be employed in different fields of research. In the first and last chapters I adopt a comparative and contrastive angle, while the others focus on individual plays alternately by the two playwrights. Emphasis is placed on analyzing different aspect of ritual processes detectable in these dramatic universes and pinpointing theatrical forms and devices through which the liminality of the characters’ state is dramatized. Thus, the first chapter looks at the special “instruction process” and “communication of the sacra” that unfolds and the “dominant symbols” employed in Buried Child and The Play about the Baby; the second foregrounds the generic multivocality of The Goat with special focus on the sacrificial ritual and the dispersion of the Girardian scapegoating effect; the third chapter analyzes the Moss brothers’ failed ritual of burying their father and separating themselves from his legacy of trauma and violence in The Late Henry Moss. “The Ritual of Vanishing” reads Peter and Jerry in a Baudrillardian context where rituals of self-affirmation and the “ritual of transparency” (Baudrillard, Conspiracy 108) that Peter enacts manifest as simulacra of dying with the aim of tricking death and rendering it repetitious, depriving it of its uniqueness and finality. In the fifth chapter I read The God of Hell as the dramatization of how liminality eliminates normative power structures and subject positions and involves initiands in a process of passive acceptance, as a parody of both implosive power and the subject’s inability/unwillingness to devise strategies of resistance; while “Danse Macabre” offers a parallel interpretation of Occupant and Kicking a Dead Horse focusing on how storytelling and parody endow such “non-dramatic” structures as the interview and the extended monologue/one-man-show with suspense transforming the stage into a space of the protagonists’ “identity dance” (a term used by Shewey as a chapter title in his biography of Shepard). Through the analysis of these plays I demonstrate how Turnerian concepts of ritual broadened by contemporary subject theory may serve as an efficient tool in decoding theatrical texts and suggest further paths of theoretical research, while inviting a re-interpretation of the Albee and Shepard canons. I also conclude that the “mutilated” ritual structures identified in the plays arise not merely due to the fact that the ideal of coherent communities is scrutinized and discarded as illusion, but also because parody—as an inherent feature of both Albee’s and Shepard’s works—necessarily sets up a hermeneutical circle that demands and urges the constant reinterpretation of the contemplated aesthetic object as well as the continuous scrutiny and readjustment of the observing and interpreting “gaze,” resisting closure and perpetuating the liminal/liminoid experience. Doktori értekezésem Edward Albee és Sam Shepard négy-négy, 1995 és 2007 között írott színdarabját elemzi (Albee: The Play about the Baby 1998, The Goat, or Who Is Sylvia 2002, Occupant 2002, és Peter and Jerry 2004; Shepard: Buried Child átdolgozott kiadás 1995, The Late Henry Moss 2000, The God of Hell 2004, és Kicking a Dead Horse 2007) Victor Turner rítuselméletének, a liminalitás és a liminoid fogalmainak elméleti keretében. Azt feltételezem és bizonyítom, hogy az archetipikus hárompilléres rítusszerkezet, amelyet Arnold van Gennep írt le Átmeneti rítusok című nagyjelentőségű munkájában, majd Turner fejlesztett és részletezett tovább, ezekben a drámai univerzumokban “csonkított” formában tűnik fel újra. Hipotézisem szerint a harmadik, visszailleszkedési fázis kiemelődik a színdarabok testéből, és áttevődik az előadás és nézők között létrejövő liminoid együttműködés terébe. Elemzéseimben a szereplők életében végbemenő rítusok középső, liminális fázisára fektetem a hangsúlyt. A színdarabok – amelyeket eleddig jobbára figyelmen kívül hagyott az Albee és Shepard kritika – szereplőiket életük „szakadáspontjainál” (Maffesoli 133) mutatják be, amelyek szükségszerűen átmeneti rítusok eljátszását követelik meg annak érdekében, hogy ezek által változás következhessen be. Azonban ezek a rítusok sikertelenek maradnak, hiszen a szereplők már eleve ilyen köztes állapotok csapdájában léteznek a normatív szabályok bizonyos múltbeli megszegése okán, emiatt elzárt térben, a társadalom peremén, a közösségi léttől elidegenülten élnek. Képtelenek meghaladni liminális állapotukat abból kifolyólag is, hogy ezekben a drámai világokban oly strukturális egységek mint a különféle társadalmi csoportok, értékrendek, koherens, egységes és stabil közösségek, még a család is, megkérdőjeleződnek és instabillá válnak. Az értelmezési szférát azáltal tágítom és teszem árnyaltabbá, hogy a turneri liminalitás fogalmát együtt olvasom a poszt-strukturalista szubjektumelméletek fogalmaival (Lacan, Belsey, Kiss, Foucault, Caruth és Felman, Baudrillard és Hutcheon elméleteivel). A szereplők liminális megpróbáltatásai során felbukkanó áldozati rítusok értelmezésében René Girard mimetikus vágyra és az áldozati-bárány-effektusra vonatkozó elméletét hívom segítségül. Ugyanakkor meg is haladom egy ilyen elméleti keretbe szorított olvasat határait azáltal, hogy bizonyítom: a rituális áldozat szerepe szétosztódik a folyamat több szubjektumára, akik valamennyien megtapasztalják az identitásra mint egy természetileg/szakrálisan/kulturálisan adott, stabil és egységes entitásra vonatkozó illúzió elvesztését, és felismerik azt a tényt, hogy minden emberi struktúra (ezen belül az identitás is) konstrukció, tehát esendő és nyitott a vizsgálat és átalakulás előtt. Ezáltal értekezésem tesztelési területévé is válik egy interdiszciplináris értelmezési módszernek, amely—véleményem szerint—eredményesen alkalmazható majd a különböző kutatásokban. Az első és utolsó fejezetekben összevető és összehasonlító megközelítést alkalmazok, míg a többi fejezetekben váltakozva a két szerző egy-egy színdarabját elemzem. Elsősorban az ezen drámai univerzumokban azonosítható rituális folyamatok aspektusait vizsgálom, és rámutatok azokra a színházi formákra és eszközökre, amelyek dramatizálják a szereplők liminális állapotát. Az első fejezet azt az „nevelési/beavatási folyamatot” és „a szentség kommunikálását” vizsgálja, amely a Buried Child és The Play about the Baby darabokban tetten érhető, valamint az ezekben a folyamatokban alkalmazott „domináns szimbólumok” azonosítását és értelmezését tűzi ki célul; a második Albee The Goat című drámájának műfaji sokrétűségét helyezi előtérbe különös tekintettel az áldozati rítusokra és a girardi áldozati-bárány-effektus szétosztódására; a harmadik fejezet a Moss testvérek sikertelen rítusait mutatja be, amelyek által megpróbálják halott apjukat eltemetni, valamint elszakadni trauma- és erőszak-telített hagyatékától Shepard The Late Henry Moss című művében. „Az eltűnés rítusa” című fejezetben a Peter and Jerry című darabot baudrillardi fogalmak alkalmazásával elemzem, rámutatva arra, hogy a szereplők önazonosságát megerősítendő, illetve a Peter által eljátszott „transzparencia rítusa” (Baudrillard, Conspiracy 108) a halál szimulákrumaiként nyilvánulnak meg, amelyeknek célja, hogy becsapják a halált, ismétlődővé tegyék, és ezáltal megfosszák egyediségétől és véglegességétől. Az ötödik fejezetben Shepard The God of Hell című színdarabját olyan liminális térként értelmezem, amelyben mind a normatív hatalmi struktúrák, mind pedig az ezekben a struktúrákban elfoglalható szubjektum-pozíciók felszámolódnak, a beavatandók pedig rákényszerülnek egy diktatórikus rend passzív elfogadására. A dráma ezáltal a totalitárius hatalom paródiájává válik, ugyanakkor azt is iróniával mutatja be, ahogyan a szubjektum képtelen felvállalni annak felelősségét, hogy ellenőrzési és ellenállási stratégiákat alakítson ki a hatalmi rendszerrel szemben. A „Haláltánc” fejezet Albee Occupant és Shepard Kicking a Dead Horse című darabjainak párhuzamos elemzése, amely arra mutat rá, hogy a történetmondás és a paródia hogyan telít feszültséggel olyan „nem-drámai” formákat mint az interjú vagy a kiterjedt monológ, a színpadot a szereplők „identitás-táncának” terévé alakítva át.
A nyolc színdarab elemzése által azt bizonyítom, hogy a turneri rítuselméleti fogalmak kortárs szubjektum-elméletekkel való együttolvasása eredményes módszert biztosít a dráma-szövegek dekódolására, és olyan elméleti kutatások előtt nyitja meg az utat, amelyek az Albee és Shepard kánon újraértelmezését is eredményezhetik. Értekezésemben azt a következtetést is levonom, hogy a színdarabokban azonosított „csonkított” rítus-szerkezetek nem csupán abból fakadnak, hogy a koherens közösségek eszménye megkérdőjeleződik és illúzióként vetődik el. Ezek az elliptikus szerkezetek annak eredményei is, hogy az Albee és Shepard darabjaira oly jellemző paródia szükségszerűen egy olyan hermeneutikai kört képez, amely megköveteli és eszközli a megtekintett esztétikai tárgy folyamatos újraértelmezését, valamint a megfigyelő és értelmező „tekintet” állandó ellenőrzését és hozzáigazítását a változó jelentés-képződési helyzetekhez. A színház liminoid terében olyan aktív együttműködés jön létre az előadás és a néző között, amely ellenáll a lezárásnak, és állandósítja a liminális/liminoid élményt és tapasztalatot.