A jelen értekezés célja az, hogy bemutassa, milyen utakat választhat a költői én Emily Brontë költészetében. Az utak kezdőpontja mindig az elszigeteltség, a magány; ezzel kell megküzdenie minden vers énjének. Utazásaik végpontja lehet a lemondás, a menekülés vágya, az együttérzésre való képesség elnyerése, az elszigeteltséget okozó veszteség elfojtása, a halál, a feltámadásban való hit, illetve több esetben a közvetítői szerep. A versek központi jelentőségű mintázatait a szerelem, a halál, illetve az én határainak megnyitása vagy lezárása adja, amelyek gyakran egymással is érintkezésbe lépnek. Dolgozatomban nem kívántam a teljes költői életművet értelmezni. Célomat jobban szolgálta, ha kiválasztottam néhány reprezentatív szöveget, amelyeknek részletes, elmélyült elemzésével bemutathatóak Brontë költői stratégiái. Éppen ezért elsősorban a szoros olvasás módszerét alkalmazom, azon belül is a dekonstrukció által használt olvasási módokat. Ezenkívül rendszeresen összehasonlítom az elsődleges szövegeket a korabeli irodalmi-filozófiai irányzatokkal, és folyamatosan használom az életműről szóló tanulmányokat (bár vitatkozom is velük). Brontë költészetét számos esetben csak a regényével együtt, mintegy annak árnyékában olvassák, holott saját jogán is értékkel bír. Ezzel a dolgozattal is hozzá kívánok járulni ahhoz, hogy a versek elnyerhessék az őket megillető elismerést. Az életművet gyakran olvassák a misztikus hagyományon belül; én elkülönítem attól. A szoros olvasás feltárja, hogy az esetek nagy többségében a szövegek csak azért használják a misztikus hagyomány elemeit, hogy ellentmondjanak nekik, és lemondjanak a misztikus egyesülésről. Leginkább a szerelmi és a természetmisztika vonásai jelennek meg bennük, de a legritkább esetben veszik őket komolyan a versek beszélői. Céljuk az, hogy biztonságos távolságot tartsanak emberi és transzcendens között; legfőbb vágyuk pedig, hogy ne hagyják el a földi létet, hanem a kétféle lét közötti határvonalon megállva közvetítőkké váljanak. A közvetítés és a dialogikusság hozza létre Brontë legegyedibb és legerőteljesebb alakjait. A versek kontextusát a misztikus hagyomány helyett a romantika adja. Személyiség-felfogásában, az álomnak és a látomásnak tulajdonított szerepben, természetértelmezésében, a töredékesség, a fenséges és a szép kategóriáinak használatában Brontë költészete a romantika jellegzetes vonásait mutatja. Ezzel együtt fel is forgatják ezek a versek a romantikus hagyományt, különös tekintettel a romantika retorikájára. Központi jelentőségűek számomra a nyelvi-nyelvészeti elemzések, különösen ami Brontë érdekes névmáshasználatát illeti. A szoros olvasatok rávilágítanak arra, hogy Brontë hogyan használja és újítja meg az allegóriát, a szimbólumot, az iróniát és a prosopopeiát; de nem hagyják figyelmen kívül azt sem, hogy ebben a költészetben a csend jelentősége legalább ugyanakkora, mint a szavaké. The purpose of the present thesis is to discuss the ways a human self can choose while coping with an initial state of solitude in Emily Brontë’s poetry. The starting point of the self is always isolation; from this point, his/her journeys may lead to renunciation, the desire to escape, compassion, the repression of bereavement, death, faith in resurrection, and, in some cases, mediation. Love, death, and the possibilities of opening or closing the boundaries of the self are the central patterns of this poetry, often intertwined with each other. In my thesis, I do not intend to cover the whole poetic oeuvre; rather, I select a handful of representative texts and present Brontë’s poetic strategies by discussing them in depth. The methods I apply in the discussions are, therefore, mostly those of close reading, as deconstruction uses it; but I also compare her texts to those of her contemporaries, and continuously use (as well as debate with) secondary sources on her poetry. In several cases, Brontë’s poetry is only read together with and in the shadow of her novel, although it possesses unique values of its own. By writing this thesis, I also wish to contribute to the acceptance of these poems as an oeuvre in its own right. I separate the poems from the tradition of mysticism, to which they are often connected: close readings reveal that most of the time she only uses elements of the mystical tradition in order to contradict them and renounce the mystical union. Features of love and natural mysticism do appear throughout the oeuvre, but hardly ever taken seriously. Brontë’s human beings would rather keep the human and the transcendent safely separated. The fundamental desire of human beings in these texts is not to leave the earth behind but to stay on the boundary in-between two realms: to be mediators. It is in mediation and a dialogic form that Brontë’s most unique and powerful poetic personalities are created. Instead of connecting them to the mystical tradition, I read the poems in the context of Romanticism. Comparing the conception of the self, the role of dreams and visions, the interpretation of nature, of fragmentation, of the sublime and the beautiful as they appear in Romanticism and Brontë’s poetry, very similar results emerge. Nevertheless, I also discuss those points where the poems subvert Romantic traits, with special respect to their use of Romantic rhetoric. Analysing the linguistic features of texts is a central issue in my readings, especially considering her interesting pronoun use. Throughout the close readings of her poems, the thesis hopes to reveal Brontë’s highly innovative uses of allegory, symbol, irony, and prosopopeia, as well as the significance of silence, most of the time equal to words in importance.