Görömbei, AndrásBerta, ErzsébetTakács, Miklós2009-03-092009-03-092006http://hdl.handle.net/2437/79666A disszertáció arra tesz kísérletet, hogy Ady Endre „istenes” verseit a recepcióban megszilárdult interpretációs módoktól eltérő módon értelmezze újra. Rilke korai műve, a Das Stunden-Buch (1899-1903, 1905-ben jelent meg) és a középső szakaszába nehezen illeszthető, a poétikai újításokat nem követő Das Marien-Leben (1912) még véletlenül sem valamilyen kontaktológiai érdeklődés miatt kerültek az Ady-versek mellé, hanem abban a reményben, hogy a hasonló horizontban született szövegek párhuzamos olvasása valamint az olvasásukban potenciálisan létrejövő párbeszéde olyan belátásokhoz vezetnek, amelyek sikeresen szabadíthatják ki Ady verseit az értelmezéstörténet eddigi sémáiból. Sőt, meggyőzheti a tudományos közvéleményt arról, hogy Ady ilyen típusú versei is megszólíthatók, a szövegek válaszai pedig az ezredvégi horizontok számára is relevánsak lehetnek. A dolgozat másik fő célkitűzése az egyes „istenes” versek olvasási tapasztalata segítségével megérteni a szövegekben működő, vallási és esztétikai tapasztalat közötti interferenciát, amelynek hatása a biblikus szövegek olvasására is visszahathat (tehát a vallási tapasztalat elsődleges forrásaira). Legjobban ez majd abban a Káin és Ábel történetét újraíró verseket értelmező fejezetben lesz kitapintható, ahol az eredeti genezisbeli történet újraolvasása is megtörténik immár az Ady- és a Rilke-vers tapasztalataival felvértezve. Természetesen szigorúan figyelni kell arra, hogy az esztétikai kommunikációban a produkció oldalán vallási tapasztalatokat nem kereshetünk, legfeljebb ha az adott irodalmi mű bibliai kommentárként is engedi magát olvasni – a szövegnek lehetnek ilyen tapasztalatai, de az íróé visszanyomozhatatlanok. (Az Ady-recepció nagy része is beleesett ebbe a hibába, hiszen évtizedeken át találgatta, hogy Ady hívő volt-e vagy sem, ahelyett, hogy szembesült volt ennek alapvető eldönthetetlenségével.) A befogadás oldalán sem lehet az összes megtörtént olvasói tapasztalatot számba venni, csak az írásban fennmaradt olvasatok, azaz a recepciótörténet illetve egy olvasói csoport konszenzusa, a kánon adhatnak támpontokat arra nézve, hogy az egyes irodalmi szövegek esztétikai tapasztalata elvezetett-e olyan hitbéli módosulásokhoz, amelyeket esetleg vallási tapasztalatoknak is nevezhetnénk. Az egyetlen „konkrétum” a kommunikáció középpontjában álló mű, amelynek esztétikai hatásmechanizmusának a feltérképezése engedhet meg igazolható állításokat az olvasataiban potenciálisan felbukkanó vallási tapasztalatokkal kapcsolatban. Vallási és esztétikai tapasztalat viszonyát nagy mértékben meghatározza ez utóbbi történeti szituációja is. (Az értekezés első két fejezetének – I. A vallási és esztétikai tapasztalat elméleti hátteréről illletve I.1. A líratörténeti szituáció címmel – ez az egyik központi állítása.) Nagy a valószínűsége annak, hogy költészettörténetileg más feltételek mellett, korábban vagy később a századfordulóhoz képest, nem lett volna a lírában ekkora konjunktúrája a „vallásosságnak”. Ennek okait immár „tisztán” csak a líra történetiségében lehet megtalálni. Ady és Rilke „vallásos lírájának” líratörténeti kontextusát abban a reményben érdemes rekonstruálni, hogy eljuthatunk egy általánosabb („vallásos”) líra-definícióhoz, amelynek egyébként is tartalmaznia kell történeti aspektusokat. Emellett a cél mellett a másik fontos törekvésünk, hogy ha már a két életmű ezen szeletét elhelyezzük egy költészettörténeti összefüggésrendszerben (Rilkénél ez még egybeesik a korai, első szakasszal is, mert itt elsősorban csak az 1905-ben megjelent Az áhítat könyvéről ejtünk szót), akkor érveket sorakoztassunk fel amellett, hogy ezek a gyakran retrográdnak tekintett „vallásos” költemények számos olyan előremutató elemmel rendelkeznek, amelyekről meggyőződéssel állítható másodmodern jellegük. Ezeket az állításokat csak olyan olvasási tapasztalatok támaszhatják alá, amelyek alapos, minden részletre kiterjedő „szoros” olvasásokból születnek meg. A három szövegolvasó fejezet erre vállalkozik ( II. Hang(szín) és hang(test) - A látás és hallás mint a numinózus érzet metaforái Ady és Rilke néhány Isten-versében; III. Káin nyelve, Ábel szótlansága – a mítosz mint a numinózus értelmezési kerete Rainer Maria Rilke Der blasse Abelknabe spricht és Ady Endre Kain megölte Ábelt című versében; IV. Hármas dialogicitás: a beszédhelyzet, az olvasás és az intertextualitás mint párbeszéd), melyek folyamatosan bővítik egyben a disszertáció kérdésirányainak elméleti horizontját is. Az utolsó fejezet (V. Névátvitel: az istenes vers „műfajának” rekanonizációja a kilencvenes évek magyar könyvkiadásában) ugyan már nem szövegolvasásokra épít, de az azt megelőző interpretációkból indul ki. Pontosabban arra a jelenségre keresi a választ, hogy miért nem tud eredményeket felmutatni az „istenes vers” műfaja felőli olvasás. Ez a fogalom már csak azért is nehezen használható, mert meghatározni sem lehet teljes bizonyossággal, a modern magyar irodalmi kánonban igazán csak Ady nevéhez köthető. Az ötödik fejezet azt kívánja megmutatni, hogy az „istenes vers” átvitele más életművekre, igazából Ady ciklus-szerkesztésének hatása, továbbélése, nem alapul semmiféle poétikai megfontoláson. Végezetül egyetlen egy doktori értekezés esetében sem szabad elhanyagolni a továbbírás, a folytathatóság mozzanatát. A dolgozat több helyen felhívja arra figyelmet (s ezt fealdatának is tartja), hogy a megtalált válaszokban sok esetben újabb izgalmas, de talán a témához már annyira szorosan nem kapcsolódó problémák rejlenek. Ilyen szempontból a rövid utószó (VI. Kitekintés: a további kutatás lehetséges irányai) inkább összefoglalja, semmint bevezeti a kínálkozó új kérdéseket. Egy „újraolvasó” dolgozat akkor lesz majd igazán sikeres tehát, ha hatására mások is újra olvassák a vizsgált szövegkorpuszt, azaz ők majd kidolgozzák az itt csak fölvázolt, a dolgozat eredményeiből kinövő kutatási irányokat. The present thesis discusses the interaction of religious and aesthetic experience in the lyrics at the turn of the century, in the oeuvres of Rainer Maria Rilke and Endre Ady. The first, introductory chapter aims to interpret the relationship between Christian religion and literature from a hermeneutic point of view: both rest on texts and the experience connected to both of them at this time is also based upon readings of texts. The individual religiosity of the romantic literature, can be regarded as a certain meeting point: poems also function as biblical interpretations, readings. Considering the history of lyrics, such poems often mean a shift away from a use of language which is kept under the control of the subject towards a dialogic paradigm, where the speech is no longer of a homogeneous kind. The religious poetry at the turn of the century (by which I mean texts determining the canon of Hungarian and world literature, as opposed to the dogmatic, confessional poetry with a narrow influence) holds a dialogue with the Christian tradition: their intertextual relationship can commonly de described in terms of a provocative reinterpretation. The second chapter intends to highlight those metaphors of seeing and hearing, which are used to grasp the numinous sense as traditional media of the religious experience. In the analysed poems of Ady and in Rilke’s Das Stundenbuch, however, these traditional metaphors prove to be insufficient – therefore, the texts seek to unify them in synaesthesia or ambiguity, for the sake of an immediate experience. The third chapter of the thesis focuses upon the comparison of two poems by Rilke and Ady, which rewrite the story of Cain and Abel in the Genesis. This includes a (re)interpretation of the original biblical story and the process of its former literary adaptations as well. Both texts are basically defined by a paradox speech situation (the speaker claims that he does not exist), which also reflects on the mode of existence of lyrics. Chapter four addresses the function of a significant figure of the genre, the apostrophe in religious contexts. This relevant trope of addressing fits into the definition of the dialogue, which also includes the dialogue between texts (intertextuality), the dialogue between the texts and the reader, as well as the dialogue of the subject (who seeks to understand itself) with himself or with God. The complexity of this dialogue is revealed by the chosen poems by Rilke and Ady. The second part of the chapter undertakes to interpret two texts addressing Mary ( Rilke’s poem is part of a later volume entitled Das Marien-Leben; the one by Ady was written in 1910). The person of the addressee is of a special relevance, because the apostrophe brings the religious and love poetry structurally closer to each other – they are linked on the thematic level by Mary too, who establishes a connection between courtly love (an ancestor of modern love) and divine existence. As the most significant result of the interpretation one can conclude, that the illusory presence created by the apostrophe is ideal for establishing a transcendent speech position; on the other hand, in the absence of a concrete situation it remains unclear, whether the solipsism of the lyrical I or the opposite transcendent You dominates (the later manifests itself mainly in the problem of temporal preceding). In the final part of the thesis I consider the influence of these parts of the two oeuvres, with special regard for the transmission of Ady’s cycle-composition to the interpretation of texts, which were written in later poetic epochs and have a completely different structure. Investigating the dialogue between different oeuvres (not merely the dialogue with the Bible) can therefore be regarded as an adequate perspective to the present research.188 p.huRainer Maria RilkeAdy EndreEndre Adyvallási és esztétiaki tapasztalatok a lírábanreligious and aesthetic experience in the lyricsIrodalomtudományokBölcsészettudományok