Végh, Károly2021-06-282021-06-282005-04-01Debreceni Jogi Műhely, Vol. 2 No. 1 (2005) ,1787-775Xhttps://hdl.handle.net/2437/318477Általánosan elfogadott nézet, hogy egyetlen háború sem vívható meg anélkül, hogy ne ártana a természetnek, sőt, ne rombolná le azt; ennél fogva, hosszú időn át a háborúk e hatását elkerülhetetlen következménynek tekintették, melynek megakadályozására nem született átfogó, nemzetközi rezsim. A nemzetközi közösségben, az 1990-es években kiteljesedő értékrendváltozás nyomán, azonban egyre erősödött az igény a környezet védelmének háborúk idejére való kiterjesztése iránt is. E folyamattal egyidejűleg a világ számos régiójában törtek ki fegyveres konfliktusok, melyek sajátos esettanulmányokként mutatják be a nemzetközi jogi szabályozás és annak gyakorlati érvényesülése közötti, gyakran ellentmondásos kapcsolatot. A tanulmány középpontjába állított, a volt Jugoszlávia területén zajlott konfliktusok számos súlyos kérdésre és hiányosságra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét, elsősorban két területen: bizonyos, veszélyesnek tekinthető objektumok támadását, valamint a szegényített urániumot tartalmazó lövedékek használatát illetően, mindkét esetben felvetve a támadásokban közvetlenül érintett Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO), valamint tagállamainak esetleges nemzetközi jogi felelősségét. A tanulmány első részében vizsgált veszélyes objektumok támadását illetően átfogó képet az UNEP által készített jelentés biztosít, mely azonban maga is több tekintetben árnyalt, olykor ellentmondásosnak tekinthető megállapítást is tartalmaz. A támadások pontos környezeti hatásának tisztázatlansága mellett számos további kérdést hagy nyitva a releváns nemzetközi jogi szabályozás is. Az 1949-es genfi egyezmények és 1977-s kiegészítő jegyzőkönyveik szabályai alapján ugyanis a támadott objektumok nem minősülnek veszélyesnek, ennél fogva kiemelten védettnek, annak ellenére, hogy támadásaik kimutatható környezeti károkat okoztak. A tanulmány, és egyben a vizsgált jogterület kulcsproblémája azonban a jogsértés minimális határértékének tisztázatlansága, illetve ésszerűtlenül magasra helyezése, melynek révén csupán a rendkívül nagy területet érintő és páratlanul súlyos szennyezés minősül az egyezmények megsértésének. A szerző megítélése szerint e kritériumrendszer átértelmezése lehet az első lépés a környezet háborúk idején való hatékony védelme kidolgozásához. A második vizsgált kérdésként vizsgált szegényített uránium tartalmú lövedékek használata a megosztott és kiforratlan tudományos álláspont miatt további jogbizonytalanságot eredményez. Noha e lövedékek a hatályos nemzetközi hadijogi szabályozás alapján nem minősülnek kifejezetten tiltott fegyvereknek, az ilyen lövedéket alkalmazó feleket kifejezett körültekintési és elővigyázatossági kötelezettség terheli a polgári lakosságot érintő káros mellékhatásokat illetően. E kérdés tehát továbbra is lezáratlan, azonban a szerző nem zárja ki annak lehetőségét, hogy amennyiben a jövőben e mellékhatások tudományos alapossággal is bebizonyosodnak, a NATO, illetve tagállamai nemzetközi jogi felelőssége felmerüljön. Összefoglalóan megállapítható, hogy a hatályos szabályozás, az elmúlt évek fejlődési tendenciái ellenére továbbra is több hiányossággal küzd, különösen a felelősség megállapítása és a kikényszerítési eljárások tekintetében. Noha az elkezdett folyamatok a jövőben kiteljesedhetnek, mindaddig, amíg a jelen nemzetközi rendszerben a háborúindítás továbbra is az államok gyakorlatának része, a környezet háborúk idején való védelmének lehetőségei korlátozottak maradnak.  Általánosan elfogadott nézet, hogy egyetlen háború sem vívható meg anélkül, hogy ne ártana a természetnek, sőt, ne rombolná le azt; ennél fogva, hosszú időn át a háborúk e hatását elkerülhetetlen következménynek tekintették, melynek megakadályozására nem született átfogó, nemzetközi rezsim. A nemzetközi közösségben, az 1990-es években kiteljesedő értékrendváltozás nyomán, azonban egyre erősödött az igény a környezet védelmének háborúk idejére való kiterjesztése iránt is. E folyamattal egyidejűleg a világ számos régiójában törtek ki fegyveres konfliktusok, melyek sajátos esettanulmányokként mutatják be a nemzetközi jogi szabályozás és annak gyakorlati érvényesülése közötti, gyakran ellentmondásos kapcsolatot. A tanulmány középpontjába állított, a volt Jugoszlávia területén zajlott konfliktusok számos súlyos kérdésre és hiányosságra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét, elsősorban két területen: bizonyos, veszélyesnek tekinthető objektumok támadását, valamint a szegényített urániumot tartalmazó lövedékek használatát illetően, mindkét esetben felvetve a támadásokban közvetlenül érintett Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO), valamint tagállamainak esetleges nemzetközi jogi felelősségét. A tanulmány első részében vizsgált veszélyes objektumok támadását illetően átfogó képet az UNEP által készített jelentés biztosít, mely azonban maga is több tekintetben árnyalt, olykor ellentmondásosnak tekinthető megállapítást is tartalmaz. A támadások pontos környezeti hatásának tisztázatlansága mellett számos további kérdést hagy nyitva a releváns nemzetközi jogi szabályozás is. Az 1949-es genfi egyezmények és 1977-s kiegészítő jegyzőkönyveik szabályai alapján ugyanis a támadott objektumok nem minősülnek veszélyesnek, ennél fogva kiemelten védettnek, annak ellenére, hogy támadásaik kimutatható környezeti károkat okoztak. A tanulmány, és egyben a vizsgált jogterület kulcsproblémája azonban a jogsértés minimális határértékének tisztázatlansága, illetve ésszerűtlenül magasra helyezése, melynek révén csupán a rendkívül nagy területet érintő és páratlanul súlyos szennyezés minősül az egyezmények megsértésének. A szerző megítélése szerint e kritériumrendszer átértelmezése lehet az első lépés a környezet háborúk idején való hatékony védelme kidolgozásához. A második vizsgált kérdésként vizsgált szegényített uránium tartalmú lövedékek használata a megosztott és kiforratlan tudományos álláspont miatt további jogbizonytalanságot eredményez. Noha e lövedékek a hatályos nemzetközi hadijogi szabályozás alapján nem minősülnek kifejezetten tiltott fegyvereknek, az ilyen lövedéket alkalmazó feleket kifejezett körültekintési és elővigyázatossági kötelezettség terheli a polgári lakosságot érintő káros mellékhatásokat illetően. E kérdés tehát továbbra is lezáratlan, azonban a szerző nem zárja ki annak lehetőségét, hogy amennyiben a jövőben e mellékhatások tudományos alapossággal is bebizonyosodnak, a NATO, illetve tagállamai nemzetközi jogi felelőssége felmerüljön. Összefoglalóan megállapítható, hogy a hatályos szabályozás, az elmúlt évek fejlődési tendenciái ellenére továbbra is több hiányossággal küzd, különösen a felelősség megállapítása és a kikényszerítési eljárások tekintetében. Noha az elkezdett folyamatok a jövőben kiteljesedhetnek, mindaddig, amíg a jelen nemzetközi rendszerben a háborúindítás továbbra is az államok gyakorlatának része, a környezet háborúk idején való védelmének lehetőségei korlátozottak maradnak.application/pdffolyóiratcikkOpen AccessDebreceni Jogi MűhelyDebreceni Jogi Műhely12DJM1786-5158