2008-12-142008-12-14963676350Xhttp://hdl.handle.net/2437/62190"Mit vetítünk ki arra, akit szeretünk? Mit képzelünk róla? Mit várunk tőle? Mit adunk mi magunk? És az Istentől mit várunk? Gondoskodjon, védjen meg minden rossztól - szeressen feltétel nélkül. Teljesítse a kívánságaimat, a kéréseimet. Mit adunk mi? Imádjuk! Szerintem, mert el nem érhetjük. És ha elértük? Meddig érik el a novíciusok? Valószínűleg - gondolom én - így vagyunk a szerelemmel is. Hajszoljuk a teljességet, az egészet, amit elképzeltünk. Esetleg amire szocializálódtunk. A kezdetén, a mámorban, mindent gyönyörűnek látunk. Aztán? Az ember elhagyja az ő apját és anyját, és lesznek ketten egy test. Majd elhagyja azt, hogy egy másikat keressen. A kívánságaink gyermetegsége: legyen vasárnap szép idő, ne essen, mert kirándulni megyünk. De a fák, bokrok, vagy éppen a szomszédom szenvednek a szárazságtól. (Szegény Isten, mit tegyen?) Én még itt járok, vagy lassan előbbre lépek. Valakinek az életéért könyörögtem, megkaptam. János visszajött a frontról. Háromévi háború után életben maradt. Aztán jött vele a pokol feneke. Vele és az egész életemmel. Ha nem vagyok a felesége, nem jövök el Kolozsvárról. (...) Kolozsvár egy nap alatt átesett a fronton, én pedig Magyarország legrosszabb helyére kerültem, ahol három hónapig hullámzott, pusztított a front - és a házasságom. Anyám életéért könyörögtem, aztán később nem tudott meghalni. Nem akarok kérni már semmit. Mert még meg találom kapni."http://webpac.lib.unideb.hu:8082/WebPac/CorvinaWeb?action=cclfind&resultview=long&ccltext=idno+bibFSZ1008351bibFSZ1008351