2008-12-032008-12-039639243450http://hdl.handle.net/2437/38609“Van bennem valami alapvető sikerellenesség, viszolygás minden ügyeskedéstől. Pedig engem általában ügyesnek tartanak, ami rendkívül sért és bánt. Ez egy tévhit rólam. Azt hiszem, hogy a félresikerült életekhez, az útpadkára szorultakhoz való görcsös ragaszkodásom minden írásomban benne van. Első prózakísérletem, a novellának csak nagy jóindulattal nevezhető Csőlakók óta kis híján kétszáz novellám jelent meg. Tizenöt magyar kötet, és körülbelül ugyanennyi francia, spanyol és német fordítás. De a lényeg, azt hiszem a mai napig nem változott. A strasbourgi csöves hű maradt az óhazához, úgy, hogy menet közben, ha csak tehette, kétvállra fektette a vadnyugatot. Tessék megnézni: sikeres emberekről vagy élethelyzetekről én még sohasem írtam. Bestsellereket írni nagy pénzekért? Jó lenne, de az nekem nem megy. Egy szövegben, amit most fejeztem be, az írói tisztességről esik szó. A Gyönyörűen tudott fütyülni szegény és ismeretlen elbeszélője sikerregényt szeretne írni. Hónapokon át gyűjti az anyagot, kéjgyilkosok és kalandorok izgalmasnál is izgalmasabb történeteit. A regény azonban csak akkor mozdul el a holtpontról, amikor az elbeszélő menet közben megtalálja régi önmagát, marginális és megalázott hőseit. ’Ezt írtam egész életemben’ - döbben rá. ’Az elesettek, a kisemmizettek krónikáját. Monoton, egyhúrú kis dalokat.’ Ebből a törmelékből pedig - hiába minden - nem lesz sikerirodalom.” (Ferdinandy György)http://webpac.lib.unideb.hu:8082/WebPac/CorvinaWeb?action=cclfind&resultview=long&ccltext=idno+bibKLT00292110bibKLT00292110