Ködöböcz, GáborBitskey, IstvánGörömbei, András2011-01-102011-01-102002963 472 676 31217-0380http://hdl.handle.net/2437/101439Kányádi Sándor mintegy öt évtizedes életművét hagyomány és újítás kettősségében próbálom értelmezni. Tradíció és modernség relációjában azt az elvet tartom szem előtt, hogy „az új és régi nem esztétikai értékkategória, nem az esztétikai minőségről mond ki döntő szót. A régi lehet éppoly jó esztétikailag, mint amilyen sikerületlen és rossz az új. A régi és az új a történetiség értékkategóriája, a mozgásfolyamatokban az egymást követő és egymásba át-áttűnő ívekben való tájékozódást szolgálja". A költő a hagyományt a személyesség, az éppen időszerű alkotói szándékok nézőpontjából „olvassa újra", ez egyúttal a hagyomány „újraírását" is jelenti. Minden új költészet a költészet tradíciójának újraolvasása és másként értése. A kortárs költő a számára referenciaszövegnek minősülő rég- és közelmúltbéli szövegek ún. „kitöltetlen helyei"-re koncentrálva olvassa újra és értelmezi át a hagyományt. Ami persze - saját költői hagyományán túl - nagyobbrészt választott hagyományt jelent. Kányádi esetében leginkább Petőfi, Arany, József Attila és Illyés Gyula lírai örökségére, valamint az Áprily- Tompa-Reményik-féle transzszilván tradícióra kell gondolnunk.Előszó, 11-16. Kányádi Sándor költészetszemléletének alakulása, 17. Az állandó készenlét és a modernség programja, 17-20. A lírai alany önmeghatározásainak változása és folytonossága, 21-25. Folyamatos párbeszéd a magyar és világirodalmi kánonnal, 26-28. A hagyományos költői népiesség dominanciája a Harmat a csillagon című kötetben, 29. A korai versek és a Petőfi-Arany-féle hagyomány, 29-32. A falusi mikrovilág szenzibilis életképei, Megrozzant az öreg malom; Hajnaltájt, hazaballagóban; Zápor, 33-35. Tragikus élettények metaforikus megragadása: Sárga kankalin, 36-37. Az elégiákra ajzott lélek nyugtalanító víziói, Hosszú eső, Belvárosi udvar, 38-42. A költői mítoszteremtés és identitásképzés ars poeticus alakzatai, Bot és furulya, Harmat a csillagon, 43-46. A poétikai paradigma és a létérzékelés átértékelődése a kikapcsolódás, illetve a Függőleges lovak című kötetben, 47. Az idő és emlékezés megnövekedett szerepe a létezésélmény kimondásában, 47-49. A kor bartóki tartalmainak retrospektív, látomásos megragadása, Emlékezetem, Kikapcsolódás, 50-55. A fiktív alanyú tárgyiasság dramatizált alakzatai, Pantomim, Teraszon, 56-59. A morális nyelvi cselekvés emblematikus darabja: Lakodalmas, 60-62. Az egzisztencialista világérzékelés apokaliptikus látomásai, Végül, Palackposta, 63-65. A szűkszavú nyelvi sűrítés „mindenség"-re nyíló miniatűrje: Ősz, 66-67. Látvány és látomás áttűnéses vibrációja a lírai víziókban, Vén juh az ősz, In memóriám Sz. L., 68-70. A nembeliség szerelemben megélhető teljessége, Tünemény, Két nyárfa, Egyszer majd szép lesz minden, Háború, 71-77. A lírai paradigma érzékenység-formáinak változása, Másolat, Mégis, 78-81. A létrontás és létabszurditás meghaladásának példázata: Fától fáig, 82-87. A transzszilván tradíció és a szülőföldmítosz újragondolása a Szürkület című kötetben, 89. Kommunikációképes paradigma és/vagy korszerűség, 89-90. A lírai személyiség integritása és értéktudata a versválság idején, Mosolyok mögött, Bedeszkázott szökőkutak, 90-94. Létfaggatás és sorsdemonstráció a kollektív alanyú versekben, 95-97. A provinciálisban felismert egyetemesség, Portya után, Mikor szülőföldje határát megpillantja, 98-101. A szakrális és profán érintkezésének változatai, Egy zarándok naplójából, Folytonosság, A hírhozó angyal, 102-106. Riadalom és reménykedés a nyelvi identitás példázataiban, Noé bárkája felé, Egy csokor orgona mellé, 107-109. Egy referenciaszöveg radikális átértelmezése: Ellenvers avagy folytatás, 110-111. A megmaradni tudás drámai misztériuma: Fekete-piros, 112-118. Szintézisteremtő törekvések és egyetemes üzenetek nagyszabású líraalakzata, Halottak napja Bécsben, 119-128. Minőségeszmény és emberideál Kányádi Sándor portréverseiben, 129. A portrévers mint művészetfilozófiai érvényű ars poetica, 129-130. A magavállalás ethoszának hommage-szerű darabjai, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc,_Apáczai, Prométheusz - Latinovits Zoltánnak, 131-139. A szellemi rokonkereső attitűd jelentkezése az utalásos versekben és a lírai nekrológokban, In memóriám Szilágyi Domokos, Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal, Krónikás ének Jékely Zoltánnak - odaátra, 140-146. Horizonttágulás és klasszicizálódás a Sörény és koponya című kötetben, 147. Poétikai és műfaji változások a nyolcvanas évek lírájában, 147-151. A romantikus műfaj depoetizált újragondolása: Reggeli rapszódia, 152-155. A szonettben megtalált szabadság: Pergamentekercsekre, 156-164. A herderi paradigma konfesszionális alakzatai, Öreg iskola ünnepére, Koszorú, 165-169. Egzisztenciális és közösségi dilemmák oltalomkereső vallomása: A folyók közt, 170-176. A végállapotról tudósító nyugtalanító víziók, Éjfél utáni nyelv, Sörény és koponya, 177-182. Reflexív visszatekintés és kánonképző rendszerezés a Valaki jár a fák hegyén című kötetben, 183. Az életmű újfajta összefüggései, 183-185. A megfáradás és kiüresedés elégikus futamai, Aztán, Ahogy, Távolodóban, 186. A remény és félelem kölcsönös feltételezettsége és paradox párhuzamossága: Valaki jár a fák hegyén, 187-190. A Kányádi-recepció főbb tanulságainak összegzése, 191-195.huirodalomtörténetköltészetnépiességKányádi SándorBook195 p.