2008-12-062008-12-069639136867http://hdl.handle.net/2437/47344Van valami nyugtalanító Gellén-Miklós Gábor verseiben: a hibátlannak tetsző vershomlokzatról lépten-nyomon kiderül, hogy díszlet. A szerző a hagyományból átvett paneleket a fölismerhetetlenségig átfesti, mögéjük lépve a lehető legmeglepőbb versterekbe érkezünk. Alakoskodik, amikor egy-egy kortárs hangján szólal meg, de aztán visszavonhatatlanul átcsúszik abba a hangfekvésbe, ami csakis az övé. Hosszú évekkel ezelőtt találkoztam legelőször egy versével a Holmi című folyóiratban. Ragacsos lények olvastam. Bizarr volt, egyszerre melankolikus és ironikus. Mélyen belém ivódott, ahogy későbbi képei is, a plüssállatok damilbajusza, a kígyóként tekergőző csillár vgy a bőrlabda megfejthetetlen morzejelei: ott lüktet egy-egy mondat a tudatban akkor is, amikor már rég csönd lett, és "homok helyett fáradt olaj kezd csepegni a homokórában."http://webpac.lib.unideb.hu:8082/WebPac/CorvinaWeb?action=cclfind&resultview=long&ccltext=idno+bibKLT00324195bibKLT00324195