Értekezésemben a csapatos táplálkozás során ható, az egyedek viselkedési döntéseit befolyásoló tényezőket vizsgáltam. Az értekezés gerincét a szociális táplálékkereső taktikák, azaz a keresgélő és a potyázó taktika közötti választás vizsgálata alkotja. E választás érdekessége, hogy az egyedeknek csapattársaik viselkedését is számba véve kell e taktikák használata között dönteni. Könnyen belátható, hogy a potyázással, azaz a társak által talált táplálékfoltokhoz való csatlakozással elérhető nyereség kicsi lesz, ha a csapatban már sokan használják ezt a taktikát. Viszont amikor sok a csapatban a táplálékot magának felkutató – keresgélő – egyed, akkor a potyázás nyeresége magas, mivel a sok egyed által talált táplálékon kevés potyázó osztozik. A két taktika közötti döntést számos tényező befolyásolhatja, amelyek közül értekezésemben vizsgáltam külső környezeti tényezőket (pl. predációs veszély), a csapat szerkezetéből adódó tényezőket (pl. relatív térbeli pozíció), és az egyed belső tulajdonságaitól, illetve a csapatösszetételtől függő tényezőket (pl. dominanciarang). Kimutattam, hogy a mezei verebek csapataiban a ragadozóknak jobban kitett, veszélyesebb helyeken nő a potyázás használatának aránya. Eredményeim arra is fényt derítenek, hogy ez a növekedés nem áll összefüggésben a ragadozók figyelésének növekedésével, tehát valószínűleg nem a ragadozók és a csapattársak figyelésének kompatibilitása miatt következett be, hanem inkább energetikai megfontolások következtében, mivel a ragadozóknak jobban kitett helyen bizonytalanabb lehet a táplálkozás. Valószínűleg a bizonytalanabb táplálkozási lehetőségek jobb hihasználását teszi lehetővé nagyobb predációs kitettség esetén a csapatok szinkronizáltabb érkezése a táplálékfolthoz. Továbbá, szintén a táplálkozás és a tartalékok kívánt szintjének elérésének bizonytalanságát sejteti, hogy a madárcsapatok a predációs kitettség növekedése esetén sem csökkentették táplálkozási aktivitásukat. A keresgélő – potyázó taktikák használatát tekintve kimutattam továbbá, hogy a csapat közepén táplálkozó egyedek gyakrabban használják a potyázó táplálékkereső taktikát, mint a csapat szélén táplálkozó egyedek. Továbbá úgy tűnik, hogy nagyobb predációs veszély esetén a csapat közepén táplálkozó egyedek azok, amelyek nagyobb mértékben képesek növelni a potyázó taktika használatának arányát, így elsősorban ezek az egyedek járulnak hozzá ahhoz, hogy nagyobb predációs kitetettség esetén megnő a csapatban a potyázás használatának aránya. Egyedileg jelölt madarak megfigyelésével sikerült alátámasztani, hogy a mezei verebek verekedési sikere összefüggésben áll táplálékkereső viselkedésük számos jelemzőjével. A verekedésben sikeresebb egyedek gyakrabban használják összességében a potyázó taktikát, míg a potyázási viselkedést részletesebben vizsgálva kiderült, hogy gyakrabban találnak táplálékfoltot a potyázás agresszív formáival és ritkábban a potyázás nem agresszív fomáival. Ezen felül sikerült megmutatni, hogy a verekedési siker változatosságát a hímek esetében a fekete torokfolt méretének változatossága magyarázza legnagyobb mértékben, a sikeresebb verekedőknek nagyobb torokfoljuk van. A tojóknál nem találtunk ilyen összefüggést. E vizsgálatok megerősítik a korábbi terepi megfigyelésekből származó azon feltételezéseket, miszerint e csapatokban az egyedek között dominanciarangsor alakul ki, illetve valószínűsítik, hogy legalább a hímek esetében, a fekete torokfolt mérete a dominanciarangot jelölő jelzésként működik.

In my PhD thesis, I investigated the factors affecting the behavioural decisions of individuals during group-foraging. The primary aim of my thesis was to investigate the use of the producer and the scrounger social foraging tactics. Producers are flock members actively searching for their own food discoveries, while scroungers join to the food patches discovered by producers. When deciding whether to produce or to join others, individuals have to consider the behaviour of their flockmates when making their own behavioural decision. It is obvious that the gain from scrounging must be low when this tactic is widely used in the flock. However, its gain must be high when there are many individuals in the flock finding new food patches. Many factors may affect the choice between these two tactics. Out of these I investigated factors of the external environment (e.g. predation hazard), factors originating from the spatial structure of the group (e.g. within-flock spatial position), as well as factors originating from individual properties and group composition (e.g. dominance hierarchy). I showed that in flocks of tree sparrows the use of the joining behaviour increases when the birds forage under higher predation hazard. However, this increase in the joining frequency was not attributable to the compatibility between scanning for flockmates and for predators, but supposedly it may be due to the risk-averse nature of the scrounging foraging tactic. Presumably, increased predation risk makes foraging opportunities more uncertain. Highly synchronized arrival of individuals at the feeder under higher predation risk may also be due to its better efficiency regarding food exploration under uncertain conditions. Moreover, sparrow flocks did not reduce their foraging activity under high risk of predation, also suggesting the uncertainty of foraging opportunities and of attaining an energy level high enough to survive the night. In relation to the use of producer and scrounger tactics, I also showed that individuals in the middle of the group use the joining behaviour more frequently than individuals at the edges. My results suggest that with the increase of the predation risk flock members in the middle of the group are those that use the scrounger tactic with an increased frequency. Consequntly, these individuals are primarily responsible for the increase of joining tactic use under high risk of predation. Observations of individually identified birds revealed that the fighting success of tree sparrows correlated with several aspects of their food finding behaviour and plumage characteristics. Sparrows winning higher proportion of their fights use the joining behaviour more frequently. However, investigating different forms of joining behaviour reveals that dominant birds find food patches more frequently by means of aggressive joining and less frequently by means of non-aggressive joining. A major proportion of the variance of the fighting success of males could be explained by the size of the black bib; individuals with a greater bib had higher fighting success. In contrast, in females we did not find significant correlation between figthing success and bib size. These results confirm previous assumptions based on non-systematic field observations, which suggested that the flocks of tree sparrows are dominance-structured. Moreover, my results suggest that the size of the black bib – at least in males – has status signal funcion.