Az értekezésben vizsgált szövegkorpusz koherenciáját és szelekcióját az a tematikus jelleg szervezi, mely szerint elsődlegesen a halál és az elmúlás témájával, motívumával, alakzatával kapcsolatba kerülő szövegek vonódnak be az értelmezésbe. Ez kiegészül azzal az összefüggésrenddel, hogy a nem jelenlévő másik megszólítása, a par excellence idegenségként elgondolható halál tapasztalatának reflexiója, színre vitele, megképzése gyakorta előhívja a költői szó, a nyelv teremtő vagy világlétesítő potenciáljának kérdéskörét (igenlését, vágyát, kételyét stb.) is. Nem volt sem lehetséges, sem szándékolt a választott korszakra vonatkozó teljes hozzáférhető lírai szöveganyag értelmező áttekintése. A két világháború közötti időszakot vizsgáltam, azon belül is kisebb részben az 1920-as évekre, elsősorban pedig az 1930-as évtizedre s a ’40-es évek első felére fókuszáltam. A kései Kosztolányi – paradigmatikus jelentőségűnek vélt – halálalakzata ebben az időszakban nyeri el kidolgozott formáját. Az újabb generációkból többek életműve is ekkor kényszerül inszcenírozni az egzisztenciális szorongattatást és a halál közelérzését. A dolgozat érdeklődése arra irányul, hogy a poétikai diskurzus hogyan hozza létre (közvetíti, módosítja, kondicionálja, kérdőjelezi meg stb.) a halálról való fogalmainkat és tapasztalásunkat a versbefogadás során – mi mutatkozik meg a (homogén természetűnek semmiképp sem nevezhető) lírai médiumban akkor, amikor úgy véljük, hogy a halálról beszélünk (illetőleg: miért véljük úgy). Vizsgálom, hogy a különböző retorikai és poétikai alakzatok hogyan alkotják meg a halálhoz kapcsolódó tapasztalategyüttest – hogyan történik a távollévő megszólítása, a jelenlét megteremtése, az idegenség közvetítődése az eltérő poétikai formációkban és a költői életművek egyes darabjaiban. Hogyan beszél a vers, amikor a halálról beszél, és arról beszél-e vajon? Az értekezése arra a kérdésre keresi választ, hogy a két világháború közötti magyar irodalomban jelentett-e újszerű költészeti problémát a jelen nem lévőnek és megismerhetetlennek a megjelenítése. A bevezető fejezetben elsősorban a téma és megközelítés perspektíváinak és kontextusainak felvázolására törekedtem. A második részben a halál közvetítettsége és retorikája kerül szóba, előbb különféle mediális közegek és textusok párbeszédében, majd Kosztolányi-versek elemzései révén. Ebben a fejezetben arra vagyok kíváncsi, mennyire tűnik ismeretlen tudásterületnek a halál és elmúlás terrénuma, s hogyan igyekszik birtokba venni a nyelv ezt a földet, s mennyire sikerülhet neki. A harmadik fejezetben egy jellegzetes elmúlás-toposz, az ősz kibontásával és hozzá kapcsolódó versek értelmezésével halál és allegorikusság, halál és reprezentáció viszonya áll a középpontban. A Vigasz és nyelv közös címet kapó blokkban három, némileg konvergáló életmű – Dsida Jenőé, Radnóti Miklósé, József Attiláé – vizsgálata következik, eltérő szempontból, de a köztük lévő kapcsolatok rendszeres jelölésével. Weöres Sándor munkássága – jelezve, hogy esetében nem az oeuvre, hanem egyes művek részletes elemzése a cél – két helyen bukkan fel: a gyermekköltészeti szempontot érvényesítve a Rongyszőnyeg-ciklus külön részben szerepel, végül a Harmadik szimfónia című talányos, rejtélyes költemény reflexióival zárul a dolgozat narratívája. The basic organising principle of the studied textual corpus is the central thematic concern of the dissertation: that of the theme, motif and figure of death. Yet, addressing the non-present other, performing, creating or reflecting on the experience of death as the par excellence otherness often challenges the (affirmation, desire for, doubts about the) creative potential residing in the inventive power of the poetic word and language.

It was neither feasible nor possible to provide a thorough analysis of all the available, relevant poetic texts of the studied era. I examined the midwar period and focused to the 1920s to a smaller extent, while devoting more attention to the decade of the ‘30s and the first couple of years of the ‘40s. The late Kosztolányi’s paradigmatic figure of speech about death reaches its most elaborated form at this time, when, at the same time, several members of the newer generations were compelled to perform their existential anxiety and the closeness of death in their artistic vocation.

The primary interest of the present inquiry is to study the ways how poetic discourse reassesses (mediates, alters, conditions, questions etc.) our concepts and experiences about death in the process of reception. I examine the ways how the diverse rhetorical and poetic figures of speech create the experience of death and the means by which addressing of the non-present and the mediation of otherness can take place by the different poetic forms and pieces of the discussed life works. How does a poem speak when it talks about death?

The dissertation investigates to what extent the problem of addressing the non-present has the degree of novelty in the midwar-period Hungarian literature. In the initial chapter my aim first and foremost was to portray the possible perspectives and contexts of the topic. The second chapter deals with the mediality and rhetoric of death, first by presenting it in the dialogue of texts of different media, then by the interpretation of poems by Dezső Kosztolányi. In this part I am interested in to what extent does the terrain of death and mortality seem to be unknown and how far can language get in possessing it successfully. The third chapter elaborates on a representative mortality topos (autumn) and uses it as an interpretative device to understand the relationship between death and allegory, death and representation in the analysed poems. The title “Consolation and Language” refers to three intermingled parts concerned with the somewhat convergent life works of Jenő Dsida, Miklós Radnóti and Attila József. Although their achievements are examined from different perspectives, the connections between them are always clearly marked. The study of the vocation of Sándor Weöres concentrates rather on the interpretation of distinct pieces than on the whole oeuvre: first, the “Rongyszőnyeg” series is examined on the horizon of children’s literature, while, in the second case, the reflections on the enigmatic poem of The Third Symphony closes the dissertation’s narrative.