Summary The object of this study is an investigation of the exegetical theory and practice of John Chrysostom according to his homilies on the Gospel of John. My attention to these homilies representing an extraordinary stage of the exegetical tradition of the New Testament, led me into the field of early Christian exegesis, which was aptly characterized by Manlio Si-monetti’s words that “Anyone engaged in studies related to the Fathers of the Church has not had readily available any historical outline of patristic exegesis.” Thus I found myself dealing with two subjects: the historical context of these homilies (first part) and the exe-getical theory and practice of Chrysostom (second part). In the first part, sketching the outlines of the patristic use of exegetical methods, I had to rely on the fact that great deal of material lies in studies of outstanding exegetes and schol-arly monographs, and comparing them each time with the sources. The introduction and the analysis of the homilies on John was placed in this broad framework. The purpose of my study was originally the examination of these homilies re-garding their form and the exegetical methods being used in them, but it has turned to the hermeneutical principles as well and the theory of sugkat£basij. The first part of this study is built on the method called Canonical Approach. Starting from the analysis of the exegetical methods employed in the text of the Old Testament itself, these methods of interpretation are examined in the sources of early Judaism (Philo and Qum-ran), in the New Testament, in the writings of the apostolic Fathers and the Fathers of the Church. All of these efforts are taken to reconfigure the standard outlines of patristic exege-sis of the Bible, in which Chrysostom had no tribute of respect as an exegete. The primary hypothesis of this research was the assumption of the continuity of the exegetical tradition in the patristic era. As a result of this investigation, it can be said, that traces of this continuity can be found throughout the patristic exegetical literature, but the assumption cannot be verified. Even though methods of the interpretation and the terms are present in different parts of the world, they could be rooted in the similarity of solutions given to similar problems. Nevertheless the similarity may come from the universal sche-mas of argumentation proposed by Arnold Kunst. The results of the history of scriptural exegesis can be summed up in the following: In Greek and Judaic antiquity the interpretation of fundamental (holy) writings was an essential part of mental activity and literacy. Taking a fundamental role in education, the methods of interpretation were widely known, at least on the level of understanding. The endeavour of the exegetes to engage methods accepted by the learned can help us to under-stand the significance of the critic of Porphyry on the allegorizing of Origen. 1 We can more clearly see the significance of public relations in the formation of exegetical methods in the light of the socio-cultural investigations. It shows a more detailed picture of this formation, which was seen earlier as a reason for the struggle of exegetical schools, or defence against heretical attacks. Thus the direction of the research turns from the casual factors to the elocutio. The second part of this study relies on the decision of rejecting the philological approach may be required by reason of the pending points of the textual history of these homilies. The basis of my investigation is the text of the homilies as is, that is the conventional bene-dictin-type text, accepted by the Church as well. The research is based on the text itself, taking into consideration that secondary litera-ture is hardly available. From the stylistic analysis of these homilies (which covers the dia-logical and rhetorical character of them) the formal and structural tradition of diatribe can be shown, not stating its prescriptive effect. Though the homilies are determined by the Greek interpreting structures and rhetorical tools, their typical Judeo-Christian character is guaranteed by the extensive use of auctoritas and the usage of biblical symbols, pictures and vocabulary. The question of the genre is discussed by way of digression. The problem of drawing borders between these genres is not the only one: is it a scholion or a fragment of a commentary surviving in quotations, a commentary reworked into a homily, or a part of a tract? The same ambiguity recurs in defining the type of commentary, whether an original probl»mata kaˆ lÚseij type or an abstract from a verse by verse interpretation or an apologetic-polemic correction of a heretically misinterpreted locus... And the textual history usually denies the help in answering this question. What can be stated is the diversity and flexibility of exegetical genres in the circle of Christianity, without reference to the ortho-doxy or heretical standpoint of the author, or the master-disciple relation. Nevertheless the inflexibility of antiquity towards the literary genres warns us of the danger of far-fetched liberality. The research of the hermeneutic of Chrysostom was forced by the inevitable duality of the terms tapeinÒn and ØyhlÒn, which led to the theory of sugkat£basij and the exami-nation of the apophatism. The homilies of Chrysostom written on the Gospel of John give us information about a time preceding by 50-100 years the writings of Ps-Dionysius, which were seen as the first documents of the apophatism of the eastern part of the Church. This was the time of the development of the orthodox dogma of the duplex nature of Christ, in which the Gospel of John had elemental role. In the homilies of Chrysostom an elaborated hermeneutic can be found throughout, derived from the apophatic locution. Chrysostom gives a simple answer to the epistemological problem of the incomprehen-sibility of God: “God never discloses himself in his essence, but as his beholder can bear”, 2 3 namely the revelation of God accomodates itself to the level of human beings. The under-standing of divine knowledge is shown as a process of divine correction of human misun-derstandings. This hermeneutic calls forth another biblical teaching formulated only centuries later, the dogma of sufficiency of the Scriptures (perfectio seu sufficientia scripturae sacrae). The sugkat£basij of the self-revelation of God means that God reckons with the restricted capacity of human knowledge and mind. The exegetical methods of Chrysostom are examined first in accordance with the terms used by Chrysostom, then the other methods which can be hardly described by any term. The result of this investigation shows a considerable liberty in the choice of methods. The apo-phatism excludes any positive statement (except doxology) about God, thus the exegete has a free choice to take any kind of exegetical methods. The only determining factor is the audi-ence, which can influence the inventio of the author. Chrysostom is not an innovative exegete. He uses conventional exegetical techniques and themes. But this has a great significance. It means, that the traditional exegesis is suffi-cient: there is no need to reinterpret the Scriptures. The comparison of the loci used in the commentaries of Origen, Chrysostom and Cyril has led to a striking result: despite the traditional interpretation he gives in these homilies, the borrowing of these loci can not be detected. Although 6000 loci were tested, of which 160 were used by all the three author, and another 125 by Origen and Chrysostom, only 18 quotations were found in the same context, of which 11 in the same or similar thought. This result shows that the biblical exegesis does not depend on the usage of proof-texts or loci communes. The main characteristic of Chrysostom’s exegesis can be defined by the midrashic han-dling of the scriptural text or story and by the inventive treatment of the traditional exe-getical material. The presence of the traditionally Jewish midrash-technique can be meas-ured on the level of terms as well, but its real significance is in making the Scriptural text inward and handling as free as his own. This is a substantial difference from the often me-chanically used historical method of Diodor or Theodor. Chrysostom treats freely the means of typology. For him all that is in the Old Testament can serve as type of the teachings of Jesus, and what is more, some element of the New can be interpreted as the type of further events or things, which can not be compared with the restricted use of typology in Diodor’s or Theodor’s exegesis. At the same time there is a lack of historical interest in Chrysostom’s writings. The existence of the antiochene exegetical school thus cannot be proven from the homilies under considerationA dolgozat rövid összefoglalása Az értekezés tárgya Ióannés Chrysostomos exegézisének vizsgálata a János evangéliumához írt homíliái alapján. János evangéliumának hatástörténetében, illetve az újszövetségi exegé-zis történetében Chrysostomos vizsgált homíliái rendkívül fontos állomást jelentenek, ennek bemutatására a János-homíliákat nem önmagukban vizsgáltuk, hanem a patrisztikus exegé-zis-történet kontextusában. A dolgozat így két nagy részre tagolódik: elsőként a szentírás-értelmezés módszereinek történeti alakulását vizsgáljuk, majd Chrysostomos exegézisét a János-homíliák durván 500 hasábot kitevő corpusában. Az exegetikai módszerek bemutatása során a szakirodalomban elérhető eredmények be-mutatására szorítkozunk, de minden esetben összevetve azokat a forrásokkal. Az így felvá-zolt történeti kontextusban helyeztük el a János-homíliák bemutatását és elemzését. Kutatá-sunk célja a chrysostomosi (exegetikai) homília formai és módszertani bemutatása, különös tekintettel a Szentírás-magyarázata hátterében álló hermeneutikai alapelvekre, így a sugkat£basij-tan kialakulására és a belőle fakadó exegetikai meghatározottságra. A törté-neti beágyazottság vizsgálata során összevetettük a János evangéliumának magyarázata során felhasznált idézeteket is a fennmaradt nagy János-kommentárokban: Órigenés, Chry-sostomos és Cirill műveiben. A történeti részt módszertanilag az ún. Canonical Approach nézőpontjának alkalmazása határozza meg. Az ószövetségi Szentírás szövegében kimutatható szövegértelmezési mód-szerek vizsgálatától kezdve időrendben haladva tekintjük át a korai zsidóság (alexandriai Philón és a qumráni közösség), az Újszövetség, az apostoli atyák és az egyházatyák iratai-ban megtalálható írásértelmezési módszerek alakulását, hogy tisztázzuk, a korábban egy-mással szemben álló exegetikai iskolák küzdelmeként ábrázolt patrisztikus exegézistörténeti koncepció egyoldalú és módszerközpontú szemléletével hamis képet ad e korszakról. A kutatás egyik hipotézise az exegetikai hagyomány folytonosságának feltételezése volt, de a kutatás során feldolgozott anyagok alapján csak annyit mondhatunk el, hogy bár azok az exegetikai hagyomány folytonosságát sugallják, mégsem bizonyítják azt. Hiszen az exegetikai módszerek és terminusok ugyan térben és időben eltérő pontokra is átkerülhettek az idő során, de e módszerek összecsengése adódhat pusztán a hasonló problémák hasonló technikai megoldásából is (Fishbane), sőt, Arnold Kunst egyetemes érvelési típusokról szóló feltevése is nehezen cáfolható meg, mely érvelési típusok akár magyarázatul szolgálhatnak bizonyos szövegértelmezési módszerek elterjedtségére is. A szentírásértelmezés módszereinek történeti vizsgálata nyomán a következőket állapít-hatjuk meg: Mind a görög, mind a zsidó antikvitásban a nagy fontosságú (szent) iratok értelmezése hozzá tartozott ahhoz a szellemi szinthez, amelyet ma általános műveltségnek nevezünk. Minthogy az oktatásban alapvető szerepet játszott, széles rétegek sajátították el módszertanát, legalábbis a befogadás szintjén. Ennek megfelelően a közemberek érdeklő- 1 désében betöltött helye is lényegesen eltér a maitól. Így válik érthetővé az exegéták azon törekvése, hogy az adott kor művelt rétegei által elfogadott módszereket alkalmazzák. Talán Porphyrios kritikája is az órigenési allegorizálás felett fontosabb szerepet játszott annak háttérbe szorulásában, mint más, egyházi megfontolások. A „public relation” szerepét az exegetikai módszerek alakulásában talán világosabban fogjuk látni a most folyó szocio-kulturális kutatások eredményeinek tükrében. Annyi már most bizonyos, hogy árnyaltabbá teszi azt a meglehetősen egysíkú szemléletet, mely akár zárt iskolák küzdelmeként, akár heretikus támadások elleni védekezésként próbálja láttatni a módszertani változásokat. A kutatás iránya ezzel némileg elfordul az értelmezést kiváltó tényezők vizsgálatától a megformálását meghatározó tényezők felé. Az exegetikai módszerek jól látható változása mögött meghúzódik egy másik, kevésbé látványos kérdés: mi adja egy értelmezés jogosságát? A módszertant érintő viták túlzott hangsúlyt helyeznek az értelmezés aktuális megformálását adó módszerekre, még akkor is, ha általában elismerik az értelmezés tradicionális jellegét. Azt azonban mégsem mond-hatjuk, hogy az értelmezés legitimitása az alkalmazott módszer legitimitásának függvénye. Pontosabban, le kell vonnunk a következtetést, hogy egy adott értelmezés nem határozható meg a benne alkalmazott módszerek alapján. E kérdéskör leginkább tárgyalt része az értelmezés ihletettsége. Kezdve Qumrántól a gnosztikus szerzőkön át, Kelemen és Órigenés és még folytathatnánk a sort, mindannyian felvetik az ihletett szöveg emberi értelmezhetőségének problémáját. A megoldás két irányba nyitott: az egyik az értelmezés ihletettségének feltételezése, a másik az istenismeret töredé-kességének elfogadása (vö. sugkat£basij). Az előbbi megoldás csak elodázza a kérdést, hiszen így az exegéta ihletettsége szorul igazolásra, az utóbbi viszont az agnoszticizmus veszélyével fenyeget. (Nem véletlen, hogy Chrysostomos folyamatosan az írások kutatásá-nak fontosságát hangsúlyozza, jóllehet kiváltságos istenismeretet nem ígérhet hallgatóinak.) A problémát csak nehezíti, hogy általában nem tisztázott az értelmezési síkok és a mód-szerek viszonya. A szó szerinti értelem és a képi megfogalmazás értelme, a betűszerinti és a lelki értelem, a szó szerinti és az allegorikus, nem beszélve az anagogikus olvasatról vagy speciális értelmezési módokról (pl. számmisztika). Ez a hermeneutika változó területein megjelenő feszültség nem küszöbölhető ki egyetlen értelmezési rendszerből sem, hiszen végső soron az Istenről való beszéd emberi formájából adódik. Ennek felismerése és kidolgo-zott módszertana figyelhető meg Chrysostomos exegézisében. A dolgozat második része arra a módszertani döntésre épül, hogy a János-homíliák vitatható szövegtörténete ellenére azokat nem filológiai megközelítésből vizsgáljuk, hanem a hagyo-mányosan (az Egyház által) elfogadott szöveget tekintjük további vizsgálatunk alapjának. Ezt a szöveget ugyanakkor igyekeztünk filológiai alapossággal feldolgozni, és e kutatási eredményekre támaszkodva bemutatni és értékelni a Chrysostomos által képviselt herme-neutikai álláspontot és az általa felhasznált módszereket, ill. exegetikai hagyományt. 2 Egy rövid kitekintésben a műforma jelentőségének kérdését is felveti a dolgozat. A prob-lémát nem csupán a műformák közötti elhatárolás jelenti: scholion vagy töredékesen, idézet-ben fennmaradt kommentár-töredék, esetlegesen homíliává átdolgozott kommentár, vagy éppen egy traktátus exegetikailag fontos részlete ... Ugyanígy eldönthetetlen sokszor, hogy egy eredetileg is problémakereső és -megoldó (probl»mata kaˆ lÚseij) típusú kommentár vagy egy átfogó, versről-versre haladó értelmezés kivonata, vagy egy heretikusok által kicsa-vart hely apologetikus-polemikus helyesbítő értelmezés az, amelyet vizsgálunk. A szöveg-történet gyakran megtagadja kapaszkodót e kérdésekben. Ami megállapítható, az az exegetikai műformák meglehetős sokfélesége és rugalmas alakít-hatósága és a keresztyénségen belüli szabad mozgása, függetlenül a szerző orthodox vagy heretikus hitvallásától, illetve módszertani elkötelezettségétől vagy mester-tanítvány vi-szonytól. Nincsen tehát előírt formája az értelmezésnek, az antikvitás műformák iránti rugalmatlansága mégis óvatosságra int. A jános-homíliák stiláris elemzése során megvizsgáltuk azok dialogikus és retorikus jellegét. E stiláris áttekintéséből egyértelműen látható, hogy meghatározó szerepű bennük —Philón közvetítésével— a diatríbé formai-szerkezeti hagyománya. Jóllehet ez az össze-függés nem mondható preskriptív érvényűnek, úgy tűnik, hogy e műveket alapvetően meg-határozzák a görög műveltséghez hozzátartozó szövegértelmezési struktúrák és a retorikai eszköztár. Sajátos zsidó-keresztyén jellegüket témájuk és az auctoritas használata felé törté-nő hangsúlyeltolódás adja, illetve a szó- és képhasználat biblikus hangulata. Ez utóbbi vonás főként a dogmatikai traktátusok és a nem-orthodox (pl. gnosztikus) művek filo-zofikus hangvételével szemben feltűnő. Az utólagos szerkesztésnek a szövegtörténet vizsgálata során felmerülő kérdésére a homíliák stiláris elemzése alapján nehéz volna választ adni, mert az egyes homíliákban illetve a corpus egészében felfedezhető stiláris következetlenségek éppúgy írhatók a szóbeli megformáltság, mint az átszerkesztés számlájára. Chrysostomos hermeneutikájának vizsgálata során a szövegben megkerülhetetlenül jelen lévő kettősségből indultunk ki, mely a tapeinÒn, ill. ØyhlÒn kifejezések használatában jelenik meg, s ennek során jutottunk el a sugkat£basij-tan és a hátterében álló apo-phatizmus szerepének vizsgálatáig. Ennek a során a következő eredményekre jutottunk: Chrysostomos János-homíliái az exegézis-történetnek arról az időszakáról adnak képet, amely korban mintegy 50-100 évvel megelőzte az areopagita Dionysios nevével fémjelzett iratokat, melyeket a keleti egyház apophatizmusa első kidolgozott traktátusaiként tartanak számon, s amely a Krisztus kettős természetéről szóló orthodox tanítás kialakulásának kora, s amelyben így kiemelkedő szerepe volt János evangéliuma értelmezésének. E homíliákban az apophatikus beszédmódból következő hermeneutika kidolgozott formájával és következetes alkalmazásával találkozunk, ezért a János-homíliák kapcsán felmerülő szövegkritikai kérdések komolyan vétele sem vezethet oda, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. (Az apophatikus be-szédmód kérdésével foglalkozó IV. századi atyák nagy száma egyébként Chrysostomos szer- 3 zőségét valószínűsíti, de legalábbis a meghatározó gondolatok visszavezethetőségét.) Min-denesetre akár az antiochiai János evangélium-hagyomány felett győzedelmeskedő bizánci túlsúly nyomát őrzik e homíliák, akár a monofizitának bélyegzett Diodóros feltételezett kommentárjának átmentéséről van szó Chrysostomos orthodox homíliáiba öltöztetve, akár Aranyszájú saját alkotásairól, a bennük megőrzött exegetikai hagyomány az Egyház által orthodoxnak vallott tanítás részévé lett. Legfontosabb tanulsága e dolgozatnak a sugkat£basij-tanból fakadó hermeneutika egy-séges és átfogó megjelenése a teljes János evangélium-értelmezésben. Órigenés filozófiailag kidolgozott, ám konzekvens módon soha nem alkalmazott hermeneutikájával szemben itt egy a Szentírás egészére alkalmazható, egyszerű hermeneutikával találkozunk a homília-sorozat egészében. Az Isten felfoghatatlanságából fakadó ismeretelméleti problémára Chrysostomos egyértelmű megoldást ad: „Isten nem lényege szerint mutatja meg magát, hanem amint az őt szemlélő befogadni képes”. Az isteni Kijelentésnek az emberi természethez való ilyen alkalmazkodása (aláhajlása) megfelel az Isten Fia emberi természetben való meg-jelenésének (™p ™sc£tou tîn ¹merîn toÚtwn ™l£lhsen ¹m‹n ™n uƒù H 1,2). Az alkalmaz-kodásnak a tapeinÒn, ill. ØyhlÒn szavakkal kifejezett kétféle mértéke pedig egyszersmind megoldást kínál a látszólag ellentétes szentírási helyek harmonizálására is. Chrysostomos sokat foglalkozik a befogadás, a megértés folyamatával. A Kijelentésből szerez-hető Isten-ismeret elérését nem egyszerű fejlődésnek, az ismeret gyarapodásának tartja, hanem szerinte az emberi természetből fakadó félreértést (másként-értést) Isten kegyelmesen kiigazítja, és az ismeretben való előrehaladást az emberi sejtések folyamatos isteni korrekciójában látja. Feltehetőleg ez a nézőpont ad alapot arra, hogy hallgatóságát folytonosan a Szentírás olvasására és egyéni megértésére ösztönözze, a typosok világának felfedezésére és megismerésére, s ezt nem tekinti az egyház tanítója kizárólagos tisztének. Hermeneutikájából következik egy általa ugyan még meg nem fogalmazott, ám a későbbi korok olvasói (például Kálvin) számára evidens tanítás is: a Szentírás elégségességének (perfectio seu sufficientia scripturae sacrae) dogmája. Az önmagát kijelentő Isten sugkat£-basij-ának lényege ugyanis éppen az, hogy „számol” emberi befogadóképesség korlátaival, és ennek keretében közli üdvösségünkre vonatkozó evangéliumát. Ezzel a gondolattal Chrysostomos jelentősen megelőzi korát, hiszen majd a reformáció-korabeli teológiában kap ismét hangsúlyt ez a szentírásfelfogás. Az értelmezési módszereket részben az egyértelmű terminológia mentén tekintettük át, rész-ben pedig a terminusokkal nehezen vagy nem leírható módszereket vizsgáltuk. Ennek során kiderült, hogy a módszertan szempontjából is meghatározó tényező az apophatikus beszédmód feltételezése Chrysostomos exegézisében. Ezzel ugyanis eleve kizárja a pozitív állítás (kivéve doxológia) lehetőségét —azaz hogy semmilyen módszer nem képes Isten lényére vonatkozó ismeretet kiolvasni az Írásból—, és így szabad kezet kap az értelmezési módszerek alkalmazá-sában. Ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy a módszerek megválasztásában nem annyira az iskolák harca a meghatározó, hanem a hallgatóság elvárása, ill. a szerző inventiója. A hall-gatóság elvárásaihoz való alkalmazkodásból válik érthetővé, hogy Chrysostomos következe- 4 5 tesen kerüli az ¢llhgor…a alkalmazását — legalábbis a szavak szintjén. De a módszerek feltűnő változatossága is a rétorral szemben támasztott igényességnek tudható be. A szerzői inventio pedig az adott szövegrész értelmezéséhez alkalmas módszer szabad választásában érhető tetten — ha nehezen is. Az egy módszer mellett elkötelezett szerzők erőltetett írás-értelmezései mellett azonban jól érezhető e szabadság. Chrysostomos ugyan nem exegézise egyéni vonásaival írja be nevét a történelembe, ez a tény azonban önmagában is jelentős. Azt jelzi egyfelől, hogy a hagyományos értelmezés elégséges, nem szükséges újra- vagy átértelmezni a Szentírást. Meglepő tanulsága az ér-telmezés során felhasznált locusok vizsgálatának, hogy ezek választása éppúgy a szerzői inventio körébe tartozik, s nem mutatható ki ezek átvétele az értelmezési hagyományból akár testimóniumok vagy catenák feltételezett közvetítésével. Az órigenesi, chrysostomosi és cyrilli János-evangélium értelmezési corpusok közel 6000 vizsgált idézete közül mind-három szerzőnél előforduló 160 idézet mellett további 125 hivatkozott igehely közös Órigenésnél és Chrysostomosnál, ezek közül mégis csak 18 található azonos szakasz értel-mezésében, s ezek közül is csak 11 áll azonos vagy hasonló gondolatmenetben. Ez az elté-rés a felhasznált idézetek körében egyértelműen azt mutatja, hogy az exegézis biblikussága nem bizonyos „proof-textek” vagy loci communes alkalmazásán múlik, hanem —végső so-ron— az Egyház elfogadásán. Ez a LÒgoj és az Egyház-fő Krisztus azonosságából dogma-tikai szinten is alátámasztható. Chrysostomos exegézisének jellegzetes vonásait a Szentírás szövegének (a történetnek) midrás-szerű kezelése és a hagyományos exegetikai anyag invenciózus megformálása adja. A zsidó tradíció midrás-technikájának szerepe a terminusok szintjén is lemérhető, jelen-tősége azonban inkább a bibliai szövegbe való teljes belehelyezkedésben, annak szabad keze-lésében mutatkozik meg. Ez alapján aligha lehet őt Diodóros vagy Theodóros sokszor me-chanikus történeti elkötelezettségével egyszerre említeni, hacsak nem az ¢llhgor…a-terminustól való tartózkodásuk miatt. Az antiochiai exegetikai iskola tényleges létezése (azaz Diodóros, Theodóros és Chryso-stomos exegézisének tipikus vonásokban kimutatható egyezése) tehát aligha támasztható alá Chrysostomos exegetikai homíliáinak vizsgálatából. Chrysostomos szabadon kezeli a tipo-lógia módszerét, neki minden, ami ószövetségi, typosa annak, amit Jézus tanít, de még egyes újszövetségi elemek is szolgálhatnak további tipológia alapjául, és ez nem vethető össze Diodóros és Theodóros korlátozott tipológia-használatával. Két elődje hangsúlyos tör-téneti érdeklődését ugyanakkor hiába keressük Chrysostomosnál. Az exegetikai iskoláknak Francis Young által a kortárs oktatás meqodikÒn-ként és ƒstorikÒn-ként ismert gyakorla-tából levezetett különbözősége tehát nem igazolható Chrysostomos János-homíliáiból.