Az áttéréstől való belső visszatartó erők fokozatos meggyengülése a 19. század során mind több magyarországi zsidó számára elképzelhetővé tette a vallásváltás opcióját. A döntés meghozatalához azonban külső okok közrejátszása szükségeltetett. A reformkori és a dualizmus kori magyar politikai elit többsége elvben elítélte a gondolatot, miszerint a zsidók csak az áttérés révén nyerhetik el az emancipációt, illetve válhatnak igazán magyarokká. A gyakorlat azonban azt mutatja: a befogadásnak számos helyzetben az áttérés volt az ára. A közszférában elhelyezkedést kereső zsidó vallásúak számára az áttérés a dualizmus egész korszaka alatt előnyt jelentett. A diszkrimináció a magánszférában is megmutatkozott. Az áttérés a társadalmi integráció terén úgyszintén haszonnal kecsegtetett. A kézzelfogható motivációkon túl egyesek azért térhettek át, mert úgy érezték, hogy zsidóságuk elválasztja őket attól a nemzeti közösségtől, amellyel érzelmileg azonosultak. Az áttérés lehetett végül elsősorban kitérés, motivációja az immár abszurd stigmaként megélt zsidó státusztól való megszabadulás vágya. Az áttérések számát tekintve 1896 előtt csupán becslésekre hagyatkozhatunk. Annyi bizonyos: az áttérések számának növekedése nem mutatott az asszimiláció előrehaladtával feltétlenül arányosan emelkedő tendenciát. 1896-1914 között Magyarországon mintegy 9500 zsidó hagyta el az izraelita felekezetet. A századfordulón az áttérés kisebb méreteket öltött Magyarországon, mint Németországban vagy Csehországban, kisebbet Budapesten, mint Berlinben, Bécsben vagy Prágában. Ettől függetlenül az áttérések e korszakban mind abszolút számokban, mind a zsidó népesség arányában fokozatosan növekedtek. Ebben nem annyira az erősödő antiszemitizmus játszotta a fő szerepet, mint inkább az antiszemitizmussal szemben tanúsított tűrőképesség meggyengülése. Ha azt vizsgáljuk, hogy hányan tértek át azok közül, akiket megérinthetett a vallásváltás csábítása, az áttérés a 19. századi zsidóság akkulturált rétegeinek egyik jellegzetes vonását képezte. Az áttértek aránya a magyar zsidók bármely területen kimagasló tagjai között összehasonlíthatatlanul gyakoribbnak mutatkozott, mint a teljes zsidó lakosság körében. A bárói rangra emelt, illetve országgyűlési képviselőnek megválasztott zsidó származású személyek több mint 40%-a, az MTA tagjává választottak több mint 50%-a konvertita volt, illetve korábban áttért családok leszármazottja. A századfordulón Pesten kitérő férfiak jelentős többsége a középosztály tagjai közül került ki. A zsidó hitű lakosságon belül elfoglalt arányukhoz képest a konvertiták között leginkább a nagypolgárok, a szakértelmiségiek és a diákok voltak felülképviselve. A zsidó vallást elhagyó nagypolgárok és főleg értelmiségiek portréiból kirajzolódó tendencia azt mutatja: a reformkorban áttért konvertiták nyelvileg, társadalmilag és kulturálisan elszigetelt, a hagyomány világában élő gyermekkori közösségeit az 1900-as évekre elmagyarosodott, a vallási gyakorlattal nagy többségében felhagyott családok váltották fel. A változó körülmények ellenére az áttérők többsége az egész korszak során pragmatikus megfontolásokból, a zsidó felekezeti státusz jelentette hátrány leküzdésének vágyától hajtva vette fel a keresztséget. A konvertiták családi származásának és társadalmi közegének átalakulása az áttérések érzelmi terhét és tartalmát illetően eredményezett a legjelentősebb változást. A zsidó vallás elhagyása érzelmileg mind könnyebbé vált. Amiként a pragmatizmus, úgy a stigmaként megélt zsidóságtól való megszabadulási vágy is állandó jellemzője volt a korszaknak, egy a korszak eleje és vége közötti lényeges különbséggel: a századforduló progresszív értelmiségei számára zsidó mivoltuk immár döntően egy kívülről rájuk oktrojált, önképüktől idegen attribútumot jelentett. A kortársak a kikeresztelkedett zsidókat továbbra is zsidóknak tekintették. Ez nem jelenti azt, hogy áttérésüket a konvertiták sikertelennek ítélték volna. Azoknál, akiknél az áttérés elsősorban abból a benső igényből fakadt, hogy felekezeti státuszuk megfeleljen önképüknek, a lelki útkeresést lezáró áttéréssel a konvertita révbe ért. Azon, a konvertiták többségét kitevő zsidók is eredményesnek tekinthették áttérésüket, akiknek felekezetváltása mögött elsősorban pragmatikus megfontolások húzódtak. Elvehették keresztény jegyesüket, olyan karriert futhattak be, amelyre zsidó hitűként aligha lett volna esélyük, befogadást nyertek a hagyományos elit köreibe és családjaiba. Az áttérés eredménytelennek mutatkozott viszont azoknál, akik keresztény magyarként kívántak a nemzethez szólni, de szavaikat a hivatalos Magyarország ellen intézték, illetve azok esetében, akik megélték a vészkorszakot. Függetlenül évtizedekkel korábban megtörtént áttérésüktől, a deportációt nem kerülhették el. A konvertiták identitásának társadalomtörténeti vizsgálatára törekvő disszertáció a reformkor és az első világháború közötti zsidó áttérések első monografikus feldolgozása. The weakening in the 19th century of Jewish religious, cultural and social cohesion made conversion appear as a possible option for a growing number of Hungarian Jews. However, the decision to convert required motifs that were external to Jewish society. The majority of the Hungarian political elite in the Vormärz and the era of Dualism condemned the idea according to which Jews should convert in order to gain emancipation or be recognized as true Hungarians. But discourse and practice were two different things. In many areas of life, conversion was the price to pay for integration. Throughout the half-century of Dualism converted Jews had far better chances to find work in state and regional administration. Discrimination was also at work in the private sector. Conversion was advantageous for those seeking social integration too. Beyond these tangible motivations, some Jews converted because they felt that their Jewishness separated them from the national community they identified with. Finally, conversion could be motivated by the confuse desire to escape a Jewish status that seemed nothing more than an absurd stigma. We lack nationwide sources for the number of Jewish converts prior to 1896. What is clear is that the number of conversions did not grow in all periods proportionally to the advance of assimilation. Between 1896 and 1914 around 9500 Jews left their religion. At the turn of the century conversion was proportionally less important in Hungary than in Germany or the Czech lands, less important in Budapest than in Berlin, Vienna or Prague. At the same time though, conversions in this period grew in absolute numbers as in proportion to the Jewish population. The main reason was not growing antisemitism, rather the weakening of the ability to resist its deleterious effects. If we consider the frequency of conversion among that part of the Jewish population which could be tempted by abandoning the Jewish faith, conversion appears to be one of the significant features of acculturated Hungarian Jewry. Compared to the whole Jewish population, the proportion of converts was incomparably higher among those Jews who reached important positions in whatever area of life. More than 40 percent of those who in the course of time were elevated to Barony, or elected MPs, and more than the half of those elected as members of the Hungarian Academy of Sciences were converts or descendants of converts. The large majority of Jewish men converting at the turn of the 20th century belonged to the middle classes. Compared to their proportion in the general Jewish population, the categories most overrepresented among converts were members of the financial elite, professionals and students. The general tendency that can be drawn from the biographies of upper class and intellectuals converts is clear. Whereas Jews who converted in the Vormärz generally came from linguistically, socially and culturally isolated communities living in the world of Jewish tradition, in the 1900s, most converts had been raised in secularized and acculturated families. In spite of the changed conditions, it is true for the whole period that the majority of Jewish converts were driven by pragmatic considerations, the desire to overcome professional and social obstacles. It is in the emotional aspects of conversion that the transformation in the social and cultural background of baptised Jews resulted in the most significant changes. On a psychological level, the abandonment of Judaism became an increasingly easy step to make. Just as pragmatism, the desire to get rid of one’s Jewishness perceived as a stigma was also a permanent feature of the period, with an essential difference between the beginning and the end of that period: for the intellectuals converting in the 1900s, their being “Jewish” had nothing more to do with their own self-definition. Contemporaries kept considering Jewish converts as Jews. This does not mean that converts thought they had converted in vain. In most cases, those who did so because of psychological needs, driven by the desire to conform their religious status to their self-image, found by converting the inner peace they had been searching for. In the main, those who converted primarily because of pragmatic concerns, that is the majority of Jewish converts, also reached their goals. They could marry their Christian fiancés, enter the society of the traditional elite and achieve careers that they could scarcely have achieved had they remained Jews. Conversions proved to be ineffectual in the case of those who wished to address the nation as Christian Hungarians but spoke against the interest of the traditional elite, as naturally in the case of those who lived long enough to be murdered as Jews in the Holocaust. The dissertation, which deals with the social history of Jewish convert identity, represents the first monographic treatment of Jewish conversions in Hungary between the Vormärz and the outburst of World War I.