A matematikusokat kivéve, ha az ember meghallja ezt a fogalmat – sorbanállási rendszer – nem tudja mire vélni a dolgot. Esetleg még humorosnak is tarthatja, hiszen hogyan is lehetne tudományosan foglalkozni a sorbanállással; például egy áruház pénztára előtt várakozó emberek sokaságával. Természetesen ennél többről van szó. A matematikai „sorbanállás” fogalom egy egész elméletet lefed, az előbbinél sokkal általánosabban fogalmazott problémákat is jól kezelhetővé tesz, ugyanakkor akár ilyen konkrét, gyakorlati életből vett helyzeteket is elemezhetünk vele. Sőt, ez a viszonylag fiatal tudományág jó példa arra, hogy hogyan születik meg a való élet kihívásaira válaszul egy nagy gyakorlati jelentőségű elmélet. Ma már a sorbanállási elmélet tárgykörébe tartozó problémára a távközlésben figyeltek fel először a XX. század elején. A felvetés a következő volt: egy telefonközpontban csak adott (véges) számú vonal kapcsolható egyidejűleg, ezért az ezen felül beérkező kérelmek elvesznek. Fontos lenne tudni, hogy az igények hány százaléka veszik el, illetve mennyi vonalra lenne szükség ahhoz, hogy az igényeknek csak bizonyos (kicsiny) hányada ne legyen kiszolgálható. A sorbanállási rendszerek tanulmányozását a telefonforgalmi problémák megoldására K. Erlang dán mérnök kezdte el. Munkája nemcsak a mérnökök, hanem a matematikusok figyelmét is felkeltette, nagyon sok cikk és könyv foglalkozott a valószínűségszámítási háttérrel. Az 1960-as években, a számítógéprendszerek rohamos fejlődésének hatására, egyre nagyobb figyelem irányult a bonyolult rendszerek elemzését lehetővé tevő sztochasztikus folyamatok mind szélesebb körben történő alkalmazására.