ÖSSZEFOGLALÓ

Jelen dolgozat célkitűzése, hogy az Illyés Gyula születésének centenáriumakor megjelent Illyés-tanulmányok új megközelítésmódjait követve, az életmű transzcendens vonásait választva vezérfonalul újraolvassa és újraértelmezze az illyési életmű néhány jelentős darabját, illetve felhívja a figyelmet néhány olyan alkotásra, melyek a kánon szerint mindeddig nem kaptak megérdemelt figyelmet. A dolgozat az illyési szövegvilág transzcendenciáját elsősorban nem a teológiai értelemben értett transzcendencia, hanem a költői megismerés szubjektum-objektum viszonylatában: költői én és a világ egymásra hatásában, a költői szó és nyelv transzcendens lehetőségeinek kérdésében, a költői világkép és egy illyési irodalmi antropológia felrajzolásában igyekszik megragadni. A dolgozat e cél elérése érdekében a legutóbbi évtizedek magyar és nemzetközi irodalomtudományának megközelítésmódjait és eredményeit mozgósítja: a lírai én világhoz való viszonyának tanulmányozásakor alapvetően a kilencvenes évek magyar irodalomtudományának paradigmaváltási teóriájával kapcsolatos nézőpontjait alkalmazza; a költői szó transzcendenciájához a nemzetközi szóbeliség-írásbeliség kutatások tapasztalataival közelít, a költői világkép és irodalmi antropológia körvonalazásához az összehasonlító irodalomtudomány és az irodalmi antropológiai kutatások szemléletét alkalmazza. E megközelítésmódok eredményeként felmutatja, hogy a húszas-harmincas évek Illyés-lírájának tárgyias költői programjában az alanyiság sajátos módozatai valósulnak meg, melynek legkülönlegesebb és az illyési költői szerep szempontjából leghangsúlyosabb mozzanata a költői én külvilág felőli, a környezet és a társadalom felőli megképződése. A „kiszemeltetettség” motívumát közelebbről szemügyre véve A ház végén ülök... című vers elemzésével az illyési tárgyiasság mitikus-misztikus elemeire derít fényt, amennyiben tárgy- és szószemléletének archaikus, a szóbeli kultúrában gyökerező eredetét mutatja fel. A Tiszták című dráma elemzésével az illyési világszemlélet és cselekvésetika teológiai ihletettségét térképezi fel. Az illyési irodalmi antropológia körvonalazására tett kísérletében az illyési szövegvilág önreflexív alkotásait, azaz a nyelviségről és az irodalomról való megnyilatkozásait vizsgálva döntő különbséget állapít meg a harmincas évek második felében jelentkező, alapvetően poétikai karakterrel bíró költői válság és a hatvanas évek költeményei által dokumentált, az irodalmat mint társadalmi magatartásformát, performatív aktust problematizáló krízis között. Felmutatja, hogy Illyés halál-költészetének közismert transzcendencia-tagadása mögött a kortárs francia irodalom hatása feltételezhető, s hogy e transzcendencia-tagadás Illyésnél nem jelenti a líra és a lírikus metafizkiai státuszának megkérdőjelezését: transzcendencia-tagadásában a modern nyelvi felfogásának keretei között marad. A tanulmányok eredményeinek összegzése képpen megállapítja, hogy az illyési irodalomszemlélet metafizikus vonásai, a költő-szerep alapvetően szociológiai elgondolása s az irodalom performatív lehetőségeinek immanenciára való korlátozása teszik az illyési életművet sajátosan „lebegő” a szenttől és a profántól egyforma távolságot tartó költői világgá.

ÖSSZEFOGLALÓ

Jelen dolgozat célkitűzése, hogy az Illyés Gyula születésének centenáriumakor megjelent Illyés-tanulmányok új megközelítésmódjait követve, az életmű transzcendens vonásait választva vezérfonalul újraolvassa és újraértelmezze az illyési életmű néhány jelentős darabját, illetve felhívja a figyelmet néhány olyan alkotásra, melyek a kánon szerint mindeddig nem kaptak megérdemelt figyelmet. A dolgozat az illyési szövegvilág transzcendenciáját elsősorban nem a teológiai értelemben értett transzcendencia, hanem a költői megismerés szubjektum-objektum viszonylatában: költői én és a világ egymásra hatásában, a költői szó és nyelv transzcendens lehetőségeinek kérdésében, a költői világkép és egy illyési irodalmi antropológia felrajzolásában igyekszik megragadni. A dolgozat e cél elérése érdekében a legutóbbi évtizedek magyar és nemzetközi irodalomtudományának megközelítésmódjait és eredményeit mozgósítja: a lírai én világhoz való viszonyának tanulmányozásakor alapvetően a kilencvenes évek magyar irodalomtudományának paradigmaváltási teóriájával kapcsolatos nézőpontjait alkalmazza; a költői szó transzcendenciájához a nemzetközi szóbeliség-írásbeliség kutatások tapasztalataival közelít, a költői világkép és irodalmi antropológia körvonalazásához az összehasonlító irodalomtudomány és az irodalmi antropológiai kutatások szemléletét alkalmazza. E megközelítésmódok eredményeként felmutatja, hogy a húszas-harmincas évek Illyés-lírájának tárgyias költői programjában az alanyiság sajátos módozatai valósulnak meg, melynek legkülönlegesebb és az illyési költői szerep szempontjából leghangsúlyosabb mozzanata a költői én külvilág felőli, a környezet és a társadalom felőli megképződése. A „kiszemeltetettség” motívumát közelebbről szemügyre véve A ház végén ülök... című vers elemzésével az illyési tárgyiasság mitikus-misztikus elemeire derít fényt, amennyiben tárgy- és szószemléletének archaikus, a szóbeli kultúrában gyökerező eredetét mutatja fel. A Tiszták című dráma elemzésével az illyési világszemlélet és cselekvésetika teológiai ihletettségét térképezi fel. Az illyési irodalmi antropológia körvonalazására tett kísérletében az illyési szövegvilág önreflexív alkotásait, azaz a nyelviségről és az irodalomról való megnyilatkozásait vizsgálva döntő különbséget állapít meg a harmincas évek második felében jelentkező, alapvetően poétikai karakterrel bíró költői válság és a hatvanas évek költeményei által dokumentált, az irodalmat mint társadalmi magatartásformát, performatív aktust problematizáló krízis között. Felmutatja, hogy Illyés halál-költészetének közismert transzcendencia-tagadása mögött a kortárs francia irodalom hatása feltételezhető, s hogy e transzcendencia-tagadás Illyésnél nem jelenti a líra és a lírikus metafizkiai státuszának megkérdőjelezését: transzcendencia-tagadásában a modern nyelvi felfogásának keretei között marad. A tanulmányok eredményeinek összegzése képpen megállapítja, hogy az illyési irodalomszemlélet metafizikus vonásai, a költő-szerep alapvetően szociológiai elgondolása s az irodalom performatív lehetőségeinek immanenciára való korlátozása teszik az illyési életművet sajátosan „lebegő” a szenttől és a profántól egyforma távolságot tartó költői világgá.

ÖSSZEFOGLALÓ

Jelen dolgozat célkitűzése, hogy az Illyés Gyula születésének centenáriumakor megjelent Illyés-tanulmányok új megközelítésmódjait követve, az életmű transzcendens vonásait választva vezérfonalul újraolvassa és újraértelmezze az illyési életmű néhány jelentős darabját, illetve felhívja a figyelmet néhány olyan alkotásra, melyek a kánon szerint mindeddig nem kaptak megérdemelt figyelmet. A dolgozat az illyési szövegvilág transzcendenciáját elsősorban nem a teológiai értelemben értett transzcendencia, hanem a költői megismerés szubjektum-objektum viszonylatában: költői én és a világ egymásra hatásában, a költői szó és nyelv transzcendens lehetőségeinek kérdésében, a költői világkép és egy illyési irodalmi antropológia felrajzolásában igyekszik megragadni. A dolgozat e cél elérése érdekében a legutóbbi évtizedek magyar és nemzetközi irodalomtudományának megközelítésmódjait és eredményeit mozgósítja: a lírai én világhoz való viszonyának tanulmányozásakor alapvetően a kilencvenes évek magyar irodalomtudományának paradigmaváltási teóriájával kapcsolatos nézőpontjait alkalmazza; a költői szó transzcendenciájához a nemzetközi szóbeliség-írásbeliség kutatások tapasztalataival közelít, a költői világkép és irodalmi antropológia körvonalazásához az összehasonlító irodalomtudomány és az irodalmi antropológiai kutatások szemléletét alkalmazza. E megközelítésmódok eredményeként felmutatja, hogy a húszas-harmincas évek Illyés-lírájának tárgyias költői programjában az alanyiság sajátos módozatai valósulnak meg, melynek legkülönlegesebb és az illyési költői szerep szempontjából leghangsúlyosabb mozzanata a költői én külvilág felőli, a környezet és a társadalom felőli megképződése. A „kiszemeltetettség” motívumát közelebbről szemügyre véve A ház végén ülök... című vers elemzésével az illyési tárgyiasság mitikus-misztikus elemeire derít fényt, amennyiben tárgy- és szószemléletének archaikus, a szóbeli kultúrában gyökerező eredetét mutatja fel. A Tiszták című dráma elemzésével az illyési világszemlélet és cselekvésetika teológiai ihletettségét térképezi fel. Az illyési irodalmi antropológia körvonalazására tett kísérletében az illyési szövegvilág önreflexív alkotásait, azaz a nyelviségről és az irodalomról való megnyilatkozásait vizsgálva döntő különbséget állapít meg a harmincas évek második felében jelentkező, alapvetően poétikai karakterrel bíró költői válság és a hatvanas évek költeményei által dokumentált, az irodalmat mint társadalmi magatartásformát, performatív aktust problematizáló krízis között. Felmutatja, hogy Illyés halál-költészetének közismert transzcendencia-tagadása mögött a kortárs francia irodalom hatása feltételezhető, s hogy e transzcendencia-tagadás Illyésnél nem jelenti a líra és a lírikus metafizkiai státuszának megkérdőjelezését: transzcendencia-tagadásában a modern nyelvi felfogásának keretei között marad. A tanulmányok eredményeinek összegzése képpen megállapítja, hogy az illyési irodalomszemlélet metafizikus vonásai, a költő-szerep alapvetően szociológiai elgondolása s az irodalom performatív lehetőségeinek immanenciára való korlátozása teszik az illyési életművet sajátosan „lebegő” a szenttől és a profántól egyforma távolságot tartó költői világgá.

SUMMARY

The aim of this dissertation is to reexamine some works of major importance by Gyula Illyés by re-reading from the point of view of the transcendence of his oeuvre and to show the importance of some of his lesser known artworks that have not been considered important in the literary canon so far. This study’s inspiration arose on account of the new way of approaching his works as applied by studies that were published in the centenary birthday of the poet. The transcendence of his oeuvre is not solely studied through a theological means of interpreting the transcendent; instead, the concept of transcendence is mainly applied through a philosophical and literary approach. Thus, the dissertation raises the questions how the subject (the poetic self) and object (the social and physical environment) are related to each other in the act of poetic representation; what kind of transcendent power do the poetic language and words have and how a consistent ethos and literary anthropology can be revealed in the oeuvre of Gyula Illyés. To fulfill its aims this dissertation applies the methods and results of the latest decades of Hungarian and international literary criticism. In investigating the relation of the poetic self to its external environment, I applied the point of view of the so called „paradigmatic turn,” a concept of Hungarian literary criticism of the 1990's. I approach the question of the transcendent power of poetic language by using the methods of the international orality and literacy studies. I attempt to exemplify Illyés' ethos as well as his ideas about the performative power of literature by using the methods of comparative literature and literary anthropology. As a result, I show how subjectivity appears in the poetic program of so called „objective poetry” in Gyula Illyés’ works from the late twenties and thirties. I underline that the most specific way in which this subjectivity appears is when the poetic self represents himself as being built by his physical and social environment. Recognizing this has a serious importance in understanding the poetic role that Illyés undertook. I investigate the motive of “being chosen” by analyzing one of his most important poems, A ház végén ülök... . With this analysis, I show how Illyés's poetry is influenced by the oral culture he experienced in his early childhood and I also show the subjective, mystic and mythical elements of his “objective” language that are due to this influence of orality. To reveal the theological inspiration of his ethos and literary anthropology, I analyze one of his so called historical dramas, Tiszták (Les Cathares). In studying his oeuvre's self-reflexive works (poems and essays about the phenomena and the role of literature itself), I show the fundamental difference between the poetic crisis of the thirties and of the sixties by demonstrating that the earlier crisis was of poetic character whereas the crisis documented by the poems of the 1960's centered around social issues by considering literature as social act and performative act. The last study shows that behind the well-known denying of the transcendent in his works concerning the death, we can disover the influence of the contemporary french literature. This attitude of denying the transcendent does not mean the query of the poet's and the poetry's metaphysical status. As a summary of these studies, I suggest that the Gyula Illyés’ oeuvre has a character that keeps the same distance from the sacred and the secular. This equal distance or proximity is due to Illyés' metaphysical theory of literature, the sociological way of interpreting the role of the poet and by allowing only an immanent efficiency to the performative power of literature.