Az identitás kialakulásának szempontjából a serdülőkor kitüntetett fontossággal bír a gyermeki fejlődésben. Ebben az időszakban a különböző, énről szerzett tapasztalatok mentén kezd egységessé szerveződni a szelf struktúrája, s az egyén a folyamat végén a felnőttkorba lépve optimális esetben képessé válik arra, hogy e tapasztalatokat integrálva stabil személyiséggé váljon. Az, hogy a gyermek miképpen határozza meg magát, mások reprezentációitól függ, pontosabban attól, hogy a miként strukturálja ezeket az énről alkotott elképzeléseket saját énképébe. Kiemelten fontos tehát, hogy kik azok az interakciós szereplők, akik döntően befolyásolják a serdülőkori énkép jellemzőit. Vajon melyik a meghatározóbb énképformáló közeg ebben az időszakban a gyerek számára: a kortárs csoport vagy a családi minta? Dolgozatomban erre a kérdésre keresem a választ, valamint Higgins szelfdiszkrepancia-elméletéből kiindulva azt is megvizsgálom, hogy a szülői bánásmód hogyan határozza meg a serdülők énről alkotott vélekedéseit: van-e összefüggés a szülői nevelési attitűd különféle dimenziói és a serdülők által észlelt szelfdiszkrepanciák között?