Ha a zene fogalmunk kitágítható oly mértékig, hogy a zene fenoménjének immár nem szükséges feltétele a zenei fenomén, akkor a zene azonosítási folyamatának esszenciálisan kell megváltoznia, ami azt jelenti, hogy a zenéről a XX. századig folytatott tudományos beszédmódot és a zenetörténetet mintegy zárójelbe kell (vagy lehet) tenni, s helyette új módszerrel kell (vagy új módszerekkel is érdemes) közelíteni a zene jelenségéhez, vagyis kultúrájához. Doktori értekezésem kiindulási pontját épp ez a lényegében filozófiai probléma adja: miként tudjuk zárójelbe tenni a zenetörténet és zeneesztétika történetének több ezer éves tradícióját? Egyáltalán mi az, amit zárójelbe kell tennünk zenehallgatás és zeneértelmezés közben, mi az, amit feltétlenül kerülnünk kell? Milyen útmutatásokat adnak kezünkbe maguk a zeneszerzők? Milyen viszonyban állnak a XX. századi avantgárd művek a zeneszerzők saját interpretációival, a művészetfilozófia általános ontológiai és befogadás-esztétikai leírásaival; milyen kölcsönhatások figyelhetők meg más művészeti ágakkal, különösképp a zene festészettel alkotott relációiban? Mennyiben játszanak döntő szerepet a zene elméletében és gyakorlatában a tág értelemben vett vallási, politikai diskurzusok? A zenei hangnak volt-e valaha is csupán annyi célja, hogy az érzékiség dimenziójában valami önmagáért való esemény kiváltója legyen? Elképzelhető-e a zene előtti zenének egy olyan stádiuma, amelyben a hangzó jelenségekhez nem tapad valamiféle mágikus hasznossági képzet? Voltak-e valaha is szerényebb komponisták és előadók, mint az aleatorikus zene képviselői, akik a hangokat önmagukért szólaltatják meg? És vajon sikerülhet-e ilyesmi bárkinek? Ezekre és még számos hasonló kérdésre keresem a választ egy olyan eszmetörténeti konstrukció keretén belül, melynek vázát a zenei disszonanciával kapcsolatos kultúrtörténeti, zenetörténeti és filozófiai reflexiók szinkretista elemzése alkotja. Abból az értelmezői pozícióból indultam ki, miszerint az a zene, amelyet ma szeretünk és értünk, döntően befolyásolja a múlt zenéjéről gondoltakat, miközben a múlt zenéjének értelmezése döntő befolyással volt és van a jelen zenéjének kialakulására. Az értekezés ezért két nagyobb egységből áll. Az első részben megkísérlem a jelenkor előfeltevéseivel áttekinteni a nyugati filozófia és zenetörténet legfontosabb fogalmait (zenei hang, kompozíció, szakrális és profán, a kellemesség problémája, a dionüszoszi-apollói stb.), vagyis egy olyan történet legfontosabb eseményeit, amelyek magyarázatul szolgálhatnak arra, miként válhatott a nyugati zene történetének részévé pl. John Cage ún. csöndműve és az amerikai experimentális zene kultúrája vagy épp a bruitizmus. Az értekezés második részében, az első részben kifejtettek alapján a nyugati zene metafizikai tradíciójának folytatásaként (a nyugati zene önkritika-kísérleteként) próbálom értelmezni az avantgárd és neoavantgárd zeneművészetet, s amellett próbálok érvelni, hogy a zenei disszonanciákkal és zajokkal kapcsolatos beállítódásunk a jövőben nem csupán egy új típusú hangérzékelés elsajátításában, de egy kevésbé metafizikai alapokon nyugvó és toleránsabb kultúra előmozdításában is fontos szerepet játszhat.

If the music doesn’t already consist of musical sounds, then our listening habits has to change essentially. This means that the music philosophy ideas up to till now, maybe can remain in brackets, and instead it could approach with new methods to the cultur of music. This esentially philosophical problem gives the starting point of this dissertation: How can we put in brackets the more thousands years old music tradition and music history? At all what is that we have to put in brackets during listening music, and during the music interpretation? What is that we have to avoid? Which kind of instructions has given by composers into our hands? What is the connection among the 20’th century avant-garde works and the composer’s self-interpretations, among the 20’th century works and the ontological and reception-aesthetic description of art-philosophy. Which kind of interaction are noticeable with other arts, specially with the painting? How much have decisive role of the religious, political, sexual-political discourses, in the music theory and in the music practice? Was ever the purpose of the musical sound, to be an event for its own sake? Does a kind of stage imaginalble of the music before music, wherein doesn’t stick to the sounding phenomenon some magical usefulness. Where more modest componist and players ever existed, than the representatives of aleatory music, whose sounding the voices only for its own sake? Can anyone be successful in something like this? I am looking for the answers to these and similar questions, within the framework of cultur historical construction, wherein the focus is the analysis of musical dissonance. I had started from the interpretive position, that says the music which we are like and understand, decisively has influence what we think about the Music of the Past, while to interpret the Music of the Past also decisively had (and still has) influenced the Music of Present. Therefore the dissertation consist two parts. In the first part, I have tried to rewiev the most important terms of the western philosophy and music history, with the contemporary perspective (music sound, composition, sacral and profan, the problem of pleasant, Dionysian – Apollonian etc.), so I have searched the most important event of that kind of story, which could explain how become John Cage’s silence work and the american experimental music culture or the bruitism the part of the western music’s history. In the secound part of the dissertation -based what I explained in the first part- I try to interpret the neo-avantgarde and avant-garde music art, as the continuation of western music culture’s metaphisical tradition, and I argue that our connection and attitude with the musical dissonances and noises, in the future can play an important part not only in the acquirement of new type sound perception, but to establishing a more tolerant culture.