Ez a dolgozat a Nietzsche munkásságára vonatkozó legfontosabb karakterjegyek felvázolására tesz kísérletet. Igyekszik amellett érvelni, hogy lelki alkata, egyénisége, és személyes gondolkodói típusa, valamint ezek következményei szerves egységben állnak, tehát nem különíthetőek el élesen az írásaiban kibontakozó filozófiától. A dolgozat megpróbálja bizonyítani, hogy a Nietzsche recepció felosztásában leggyakrabban azonosított három alkotói periódusra jellemző arculat nem tekinthető merev elkülönülésnek. Ehhez a módszert elsősorban a tudás, az esztétika, végül a morál nietzschei koncepciójának a metafizika kritikájával megfogható, azzal összefüggésben álló tételeinek elemzése szolgáltatja. Arra, a korán felbukkanó koncepcióra igyekszünk támaszkodni, amelyet A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról című meglehetősen rövid és tömör szövegben Nietzsche az igazság, a nyelv, az erkölcs és a perspektíva egységben álló kérdéseiről elmond. Érvelésünk alapján a nietzschei „feladat” véghezvitelére az egyes kulcsmotívumok egymással összefüggő evolúciós rendszert alkotnak, és húzódnak végig az életmű korszakain. Ez pedig a gyanúpszichológia karakterévé emelt támadás. Támadás, és harc a túlságosan is emberi metafizika által meghatározott bölcseleti horizont, a hagyományos, a közmegegyezésből, azaz a megismerés egyetemes történetének idealista alapkarakteréből származó értékítéletekkel. Az átértékelés ciklusa a Tragédia-könyvben veszi kezdetét, és nem a késői korszak, a ’80 –as évek közepe-végének lázas munkamániájában hirtelen felbukkant koncepció, erre a Bálványok alkonya egyértelmű utalást tesz.
Nietzsche „alkati” ellenkezése minden rendszerrel, a filozófiát megnyomorító „szisztematikussal” szemben, ti. az, hogy a filozófia eleve rendszerként hozza létre saját tárgyát, már tetten érhető a korai, „romantikus” korszak görög tárgyú ismeretkritikai írásaiban, hogy továbbfejlődve egyre markánsabban álljon ki magáért a művészetelméleti, metafizika-kritikai, legvégül az érték-átfordítás filozófiájában. A legtöbbször enigmatikus, rendkívül rétegzett és tömör kifejezésmód, az aforizmák és töredékek rendszere nem Nietzsche fegyelmezetlenségének, vagy restségének tünetei, hanem a filozófiai perspektívakeresés formai velejárói. Arról adnak hírt, hogy Nietzsche milyen mélységekig élte át a filozófia totális identitáskríziseként saját gondolatait a filozófia tárgyáról, módszeréről, kifejezési alakjáról, hatóköréről. Jól azonosítható, világos és erős szándék, egyrészről minden szisztematikusság, bölcseleti béklyó elutasítására, másrészt a tömörségre, a kifejezés radikális kompaktságára irányuló vágy az oka. Megtalálni a perspektivizmus, az átértékelés egyedül méltó nyelvi struktúráit, kifejező közegét, úgy, hogy a jelentés konzisztenciája még éppen ne sérüljön, és új, merev kánon – rendszer - se szülessen általa. Ðurić ezt pontosan azonosítja a Bálványok alkonyának végén; „… becsvágyam ez: tíz mondatban elmondani, amihez másnak egy egész könyv kell.” Retorika, azaz a kifejezés apparátusa, és a mondanivaló tartalma így kapcsolódik szerves egésszé, melynek elemei kölcsönösen feltételezik, és erősítik egymást, sőt, a másik nélkül nem is lennének értelmezhetőek. A metafizika fogalmának feltárására, Nietzsche metafizika-értelmezésének megragadására elsősorban Heidegger vonatkozó szövegeinek segítségül hívásával teszünk kísérletet. A platóni ideatan bornírt pesszimizmusa szolgál kétezer éve a nyugati metafizika organikus megalapozásául, mintegy átitatva azt, vagy még inkább gazdatestként használva. De ez a metafizika, vagyis amit ebben Nietzsche metafizikaként értelmezett, nem lehet a metafizika valójában, legalábbis nem a heideggeri meghatározás szerint, mert a gyökeres átfordítás révén megfordítható, és meghaladható, ennek megfelelően létezik valamiféle „rajta kívül” elgondolható pozíció. A „valódi”, vagy meta-metafizika azonban, abban az értelemben, ahogyan Heidegger elénk tárja, nem „haladható meg,” mert a szubjektum egzisztenciájához kötött. Nem egy kategória, hanem a Lét létezőként való elgondolásának filozófiai oka (mivel szigorú értelemben a létnek semmiféle filozófiai oka nincs Heideggernél), maga az ember „jelenvalóléte.” Ez a befogadás, befogadhatóság problémájának hierarchikus elgondolásával függ össze. Sikerre vihető-e egy nulláról felépített, mindennel szembemenő megismerés-, és igazságkoncepció, pusztán a dionüszoszi extázis, a test tapasztalata, azaz az ész és az érzékek organikus összefüggésének újra-feltárása által? Ennek ereje a képeknek és hasonlatoknak az aforisztikus stílusjegyekkel való ötvözése során mutatkozik meg igazán. Ðurić, némileg Heideggerrel vitatkozva, aki nem tartja elképzelhetőnek a metafizika „meghaladását”, legalábbis hagyományos, vagy metrikus értelemben semmiképp, (még Nietzsche számára sem) ebben egyértelmű, és gyökeres filozófiai fordulatot lát. „Nietzsche már első pillantásra összehasonlíthatatlanul radikálisabb gondolkodó benyomását kelti, mint Hegel.” A metafizika kritikája, mint a megfordított igazságkoncepció, vezérfonálként torkollik az átértékelés-ciklus morálkritikai végkifejletébe, amely egyúttal az európai metafizika végállapotaként is leírható. Heideggerrel szólva, felületes pillantást vetünk arra a földre, amelyet Nietzsche termőre próbál fordítani, a metafizika országának dominanciája ellenére.

The thesis attempt to outlining the main characteristics of the works of Nietzsche. It tries to argue that Nietzsche mentality, personality and sensitive way of thinking, moreover the consequences of the above mentioned attributes are in an integral unit, rather than sharply distinguished from the writings of evolving philosophy. The paper tries to show that the allocation of Nietzsche three creative periods which is most commonly refered in the Nietzsche's reception are can't be seen as rigid segregation. To prove this the the thesis provide detailed analysis of the knowledge, aesthetics, and finally the interpretation of the moral in the light of critique of metaphysics in the Nietzschean concept. We are trying to based on a concept, what appeared early period of his carrier. This was explained in the About the Non-conceived moral truth and falsehood a quite short and concise text about the unity of truth, the language, the morality and the perspective. Our argument is based on Nietzsche's "task" to form accomplishing some of the key motives interrelated evolutionary system and stretches along the oeuvre ages. This in turn raised the character of suspicion psychology to an attack. Attacks and fighting all-too-human philosophical horizon defined by the metaphysics of traditional consensus, that is, from the idealistic learn about the history of universal basic character of value judgments. The revaluation cycle begins in the Tragedy-book, therefore it not appeared suddenly in the late era, in the mid of 1880's when Nietzsche workaholic mentality fulfilled. It was written in the Twilight of the Idols.
Nietzsche’s “constitutional” opposition against all systems (against the “systematic” system that maims philosophy) means that philosophy constructs its own subject as a system. This opposition can be observed in his early “romantic” period in the knowledge-critical writings on Greek subjects, then later it develops in a pronounced way in his art-philosophical, metaphysics-critical writing and finally in his philosophy of transvalutation of values. The commonly enigmatic, highly stratified and dense way of expression, the system of aphorisms and fragments are not symptoms of the indiscipline or sloth of Nietzsche, but these are signs of his search for philosophical perspectives. They show how deep Nietsche experienced the total identity crisis of philosophy in his own thoughts on the subjects, modes, expressions and effects of philosophy. The clear and strong purpose to reject all forms of systematicism and philosophic fetter on the one hand; and the wish for density, for the compactness of radical expression can be clearly observed on the other hand. He aims to find the perspectivism, the only eligible linguistic structures of the transvaluation, without destroying the consistence of the meaning and without creating a new, strict canonic system. Ðurić precisely identifies it in the end of Twilight of the Idols: “…it is my intention to say in ten sentences what others say in a whole book.” That is how the rhetoric, thus the apparatus of expressions, and the content construct an organic entity, and their elements mutually assume each other, moreover, without each other they would not be understandable. We attempt to explore the notion of metaphysics and to grasp Nietsche’s conceptualization of metaphysics by looking at Heideggers’ related writings. The pessimism regarding Plato’s idealism serves as the organic base for Western metaphysics since two thousands years, it drenches it, or more precisely, it uses it as a host-body. But these metaphysics, or actually what Nietzsche understands as metaphysics, cannot be really metaphysics, or not in Heidegger’s terms, because through the entire transvaluation it can be inverted, exceeded, and therefore makes a position “outside of it” thinkable. However, the “real” or meta-metaphysical, in Heidegger’s terms cannot be “exceeded”, because it is attached to the existence of the subject. It is not a category, but the philosophical reason for thinking of the Being as being (as there is no philosophical reason for the being in the narrow sense in Heidegger’s work) is the “presence” of the human. This is connected to the hierarchic thinking of the problems of reception and admissibility. Can a concept of truth and reception, which are built up from zero and oppose everything, succeed solely through the Dionysian ecstasy, the experience of the body, hence through the re-exploration of the organic connectivity of the mind and senses? Its power becomes especially visible by alloying the pictures and metaphors with aphoristic stylistic marks. Ðurić, partly arguing against Heidegger, who sees the extension of metaphysics as unthinkable, at least in the traditional or metric sense, (not even for Nietzsche) is very clear about this and sees a radical philosophical turn. “Nietzsche makes the impression of a more radical thinker than Hegel for the first sight.” The critics of metaphysics, as an inverted truth-concept, joins the moral-critical end game of transvaluation-period as the main guide, which can be also described as the final stage of European metaphysics. Referring to Heidegger, we flash a glance to the ground, which Nietzsche aimed to turn into soil, despite the dominance of the empire of metaphysics.