Az orvoslás kezdetektől fogva nagy társadalmi megbecsülésnek örvendő, komoly felelősséget magában rejtő szakmaként létezett. Az elmúlt szűk másfél évszázad során az orvosi hivatás gyakorlásával kapcsolatos felelősségi szabályok jelentős változáson mentek keresztül, ugyanis míg a XIX. század végét megelőzően az orvos felelősségre vonása szinte ismeretlen volt, addig az 1970-es évekre Amerikában már úgynevezett kártérítési krízis alakult ki. Az orvos felelősségre vonására a XX. századot megelőzően csak ritkán került sor, mivel az orvost - Jobbágyi Gábor szavaival élve – „nagy fehér varázslónak tekintették, aki kizárólag jót akar és ha a páciens megrokkan vagy meghal, akkor az sajnálatos dolog, de senki nem volt felelőssé tehető”. Ez a helyzet a XIX. század végén kezdett megváltozni, részben a műhiba fogalmának megalkotásával, részben - Sándor Judit véleménye szerint - azáltal, hogy „a mindentudó csodadoktor és tudományos megfigyelésének tárgya (azaz a beteg) közötti kapcsolat új modellé alakult át: ez a gyógyításban részt vevő két fél mellérendelt kapcsolata, és egymás iránt érzett kölcsönös tisztelete hatja át.” Diplomamunkámban az orvos polgári jogi és büntetőjogi felelősségének ismertetése a célom, kitérve a történeti előzményekre is. Kezdetben a károsult betegek kártérítési igényeiket a kezelés során előforduló mulasztásokra – kezelési vagy diagnosztikai hiba – alapították, azonban a bizonyítás nehézsége miatt idővel előtérbe kerültek a nem megfelelő vagy hiányzó betegtájékoztatásra alapított kárigények. Napjainkra a hibás tájékoztatás – Jobbágyi Gábor kifejezésével élve – „eljárásjogi csodafegyverré” nőtte ki magát, hiszen a kártérítési perek közel fele alapul a hibás tájékoztatáson. A 20 éve hatályban lévő egészségügyi törvény részletesen szabályozza a beteg tájékoztatáshoz való jogát és az orvos tájékoztatási kötelezettségét, amelyet a bírói gyakorlat folyamatosan töltött ki tartalommal. A részletes szabályozás ellenére azonban számos probléma merül fel, mint például a bíróság az egyik ügyben a szakmai szabályokat követő orvosi magatartást a legnagyobb gondosságnak megfelelőnek találta, míg egy másik ügyben annál többet várt el a kezelőorvostól. További problémaként jelentkezik a kártérítési perek következményeként megjelenő defenzív medicina, azaz az orvos bizonyos vizsgálatokat – tudva annak szükségtelenségét - kizárólag azért rendel el, hogy azzal kimerítse a szakmai szabályok által erőírt követelményeket. Ami egyrészt tovább terheli az amúgy is túlterhelt egészségügyet, másrész megvan rá az esély, hogy a bíróság nem is fogadja majd el a legnagyobb gondosság követelményének megfelelő eljárásként. Az orvoshiány miatt jelenleg is túlzott teher nehezedik az orvosokra, mint például a fokozott betegforgalom, megnövekedett adminisztrációs teendők, azonban a megfelelő tájékoztatással és dokumentációval egyrészt csökkenteni lehetne az egészségügyi szolgáltatókat terhelő kártérítések számát, amely összeget a bérek emelésére is lehetne fordítani, továbbá a megfelelő tájékoztatás a beteg érdekeit szolgálva, őt mellérendelt félként kezelve jobban bevonná a gyógykezelésbe.