Absztrakt

Az értekezés célja, hogy négy XIX. századi (illetve XX. század eleji) magyar szerző – Péterfy Jenő, Asbóth János, Justh Zsigmond és Gozsdu Elek – esszé- és prózaírói munkásságán keresztül bemutassa: hogyan jelenik meg az esztétikai önmegváltás problémája a magyar eszmetörténetben. Ez a kérdéskör egyben az individualitás antropológiai természetű problémájával is szoros összefüggést mutat. Azt vizsgálom, hogy az említett szerzők műveiben megjelenő modern, autonómiára törekvő, diszharmonikus karakterű individuumok hogyan próbálnak kifejezetten „esztétikai” megoldást találni legalapvetőbb egzisztenciális problémáikra. A dolgozat „szereplői” irodalom-metafizikai, illetve narratológiai szempontból meglehetősen heterogén csoportot alkotnak, eszmetörténeti perspektívából szemlélve mégis problémamentesen együtt tárgyalhatóak. Mindannyian magas szintű önreflexióra, önismeretre törekvő (intellektuális), ugyanakkor érzékeny, érzelmekben gazdag személyiségek, akik alkatukból következően alig képesek vagy egyenesen képtelenek a fennálló rend keretei között egzisztálni. Valamennyiükre jellemző az is, hogy amikor a „kisszerű” realitás, illetve saját létük börtönéből kiutat keresnek, az esztétikum – a művészi alkotás vagy a művészeti befogadás – alternatív világában találnak menedéket a maguk számára. Egy olyan létterületen, amelyet a náluk józanabbak sterilnek tartanak; ők viszont „művészethívőként” azt feltételezik: e szféra a legkevésbé sem életidegen, mert valódi, érvényességüket soha el nem veszítő értékeket hordoz, amelyekbe bármikor belekapaszkodhat a szenvedő, szorongó, menekülő ember. Hogy azután ez a sokak számára abszurdnak tűnő törekvés sikeres vagy sikertelen, hosszan tartó vagy átmeneti, illetve hogy az „esztétikai” mozzanata egy-egy ilyen kísérlet ideje alatt összekapcsolódik-e etikai, esetleg politikai tartalmakkal vagy sem, azt az értekezés mindegyik „szereplőjénél” külön-külön mutatom be. Ahogyan azt is: vajon e hősök magányos individuumokként indulnak el az esztétikai önmegváltás útján, vagy épp ellenkezőleg: „vállalkozásuk” eredendően interszubjektív vonatkozásban szerveződik meg.

A dolgozat tematikai vonatkozásban interdiszciplináris jellegű: irodalom- és eszmetörténeti, esztétikai, antropológiai és – nem a szó szaktudományos értelmében vett –pszichológiai szempontokat ötvöz. Nem tény-, hanem szellemtudományos értekezésnek tekinthető. Múltbeli értelmezésekkel, illetve az azokra ugyanabban a korban ráépülő (újra)értelmezésekkel foglalkozik, ennek megfelelően – empirikus szempontból – jellemző rá egyfajta talajtalanság. Az értekezés formai szempontból nem a monografikus jellegű értekezések mintáját követi. Szerkezetét tekintve inkább egymáshoz lazán kapcsolódó esettanulmányok füzére, mint egységes textus. Nyelvi vonatkozásban pedig egyik feltűnő jellegzetessége az, hogy számos szöveghelyen nem vagy nem feltétlenül alkalmaz „szigorúan tudományos” fogalmi apparátust, inkább egy irodalmiasabb, esszéisztikusabb, illetve retorikusabb megszólalási módot érvényesít.

Abstract The aim of the thesis is to present through the essays and prose of four 19th century (and early 20th century) Hungarian authors – Jenő Péterfy, János Asbóth, Zsigmond Justh, and Elek Gozsdu – how the problem of aesthetic self-redemption appears in Hungarian intellectual history. This issue also closely correlates with individuality as a problem of an anthropological nature. I will investigate how some modern, disharmonious individuals with a desire for autonomy, as described in the works of the above mentioned authors tries to find a specifically ‘aesthetic’ solution for their own most fundamental, existential problems. The individuals discussed in the dissertation constitute a fairly heterogeneous group in terms of literary metaphysics and narratology. From a perspective of intellectual history, however, these figures can be investigated together without such problem, even though they belong to disparate levels of existence. They have a number of shared character traits. All of them strive for a high level of self-reflection and (intellectual) self-knowledge, but they are also sensitive personalities with a rich spectrum of emotions, barely able or outright unable – as a result of their character – to exist within the limits of the order society imposes upon them. They are all characterized by an attempt to escape the ‘paltriness’ of reality and the prison of their own existence, and they all find shelter in the aesthetic: the alternative world of artistic creation or artistic reception. This is an area of existence deemed too sterile by more rational minds, but they – as believers in the importance of art – find that this sphere is far from being estranged from life, as it carries authentic values that never lose their validity, values that the suffering, anguished ‘fugitives’ that they are can always cling to. Whether this endeavor, looked upon by many as a preposterous venture, is successful or not, whether it is lasting or provisional, and whether its aesthetic motif is interlinked with ethical or political issues or not, will be presented separately for each ‘actor’ in the thesis. I will also investigate whether these protagonists start out as lonely individuals on the road to aesthetic self-redemption or whether the opposite is true: that their ‘endeavor’ inherently carries inter-subjective context. Thematically, the paper uses an interdisciplinary approach, blending aspects from literary and intellectual history, aesthetics, anthropology and (not in the hard science sense) psychology. It is an intellectual, idea-oriented study rather than one based on factual science. It deals with interpretations from the past and (re-)interpretations of those from the same era, therefore it is characterized by a certain degree of empirical rootlessness. The paper does not follow the footsteps of monographic treatises in terms of formal requirements. Regarding its structure, it is more a loosely linked chain of case studies than a single, whole text. In terms of the language used, one striking characteristic of the paper is that it does not necessarily use a ‘strictly scientific’ conceptual apparatus, utilizing a more relaxed literary, essayistic and rhetorical style instead.