Médea alakját hosszú kultúrtörténete során számtalanszor alkották meg újra és mindannyiszor egyfajta projekciósfelületként (Projektionsfläche) szolgál, aki a mindenkori kultúra nem befogadható, nem integrálható részét képezi, akit tehát a szerzők legtöbbször, mint kívülálló idegent (Fremde) konstruálják meg. Mindannyian ugyanarra az elementáris kérdésre keresik a választ, miszerint: hogyan válhat valaki gyermekeinek gyilkosává? E mögött a kérdés mögött ugyanakkor egy még aktuálisabb kérdés rejtőzik: hogyan lehet az idegenség megtapasztalását megfelelően kezelni? Relevánsak egyáltalán az ezzel kapcsolatos olyan jelzők, mint „helyes” vagy „helytelen”? Ennek a kérdésnek a megítélésében elsősorban Bernhard Waldenfels munkáira hagyatkozom, aki az idegenség különböző formáit is számításba veszi, azáltal, hogy az idegent egyrészről, mint tudásban lévő hiányt, mint ismeretlen, ill. mint a még meg nem ismert tudást megszólíthatóvá teszi, másrészről pedig olyan idegenségtapasztalatokat is tematizál, melyek a megérthetőségnek pusztán a lehetőségét is megkérdőjelezik. Az idegen megtapasztalása minden Médea-feldolgozásban megtalálható. Az irodalmi művekben előforduló idegenségtapasztalatot megfelelő értelmezéséhez jelen dolgozat az idegenség fogalmának és jelenségének részletes kifejtésével kezdődik. Az idegenség fogalmának megvilágítását öt irodalmi szöveg bemutatása és elemzése követi, melyek az idegenség megtapasztalásának különböző formáit ábrázolják, ill. az idegenségtapasztalatot különböző oldalról közelítik meg. A művek kiválasztásánál leginkább arra a kérdésre koncentráltam, hogy melyek azok az irodalmi szövegek, melyekben az idegenség megtapasztalása a lehető legkülönbözőbb formában jelenik meg. Az idegenségtapasztalat minden szövegben új és eltérő formát ölt, amely végül is minden alkalommal a jelenség újratematizálását, aktualizálását jelenti. Az egyes fejezetek próbálkozások, hogy modelleket alkosson arról, hogy Medea-szövegek, melyek az idegenségtapasztalat különböző aspektusaival foglalkoznak, egy szövegközeli elemzésen keresztül, ill. releváns kultúratudományi elméletek bevonásának segítségével hogyan, milyen formában értelmezhetők. A kultúratudományi elméletek bevonására azért van szükség, hogy egy részletes és átfogó képet kapjunk arról, hogy Médea az egyes szövegekben milyen folyamatokkal konfrontálódik, amelyek által gyermekeinek gyilkosává válik. Mivel minden feldolgozásban más utat jár be, a vizsgált folyamatok és így a bevont elméletek is szövegenként változnak, amely végül az elemzéseket is sokszínűbbé teszi. A megfelelő elméletek bevonása ugyanakkor azért is elengedhetetlen, hogy ezáltal a szövegelemzéseken keresztül bemutatásra kerülhessen, hogy az idegenségtapasztalatnak az egyes szövegben milyen megjelenési formái vannak, melyek így a téma aktualizálásához is hozzájárulnak. Az első vizsgálandó szöveg Franz Grillparzer Das goldene Vließ (1822) című trilógiája, ahol a gyermekgyilkosság egy hosszú folyamat eredményeként jelenik meg, melyben Médea identitása folyamatos változás alatt áll. Grillparzernek tehát a trilógián keresztül sikerül ábrázolnia, hogy Medea hogyan jut el egy harmonikus állapotból, az idegenség megtapasztalásán és annak önmagában való felfedezésén keresztül, egy kiszolgáltatott helyzetbe. Grillparzert követően Médea történetét a 20. században újra és újra elővették és feldolgozták, mégpedig szintén az idegenség aspektusából, de már nem az idegenség megtapasztalásának szemszögéből, hanem sokkal inkább a megkülönböztetésre (Differenzzuschreibung) helyezve a hangsúlyt, amely során magát az idegent konstruálták meg (és a mai napig konstruálják). Talán a legszembetűnőbb példa erre Médea bőrszínének a megváltoztatása, mely Hans Henny Jahnn Medea (1925) című drámájában valóban meg is történik, itt ugyanis Médea a recepciótörténetben először sötétbőrű nőként jelenik meg. Jahnn ugyanis észlelte a kora társadalmában egyre inkább teret nyerő rasszizmust és művével társadalomkritikát kívánt nyújtani. Max Zweig Medea in Prag (1949) című drámájában egy hasonló kritikát tár az olvasó elé, itt ugyanakkor már a második világháború borzalmait követően. Ekkor ugyanis már abban lehetett reménykedni, hogy a háború borzalmai soha többé nem ismétlődhetnek meg, Zweig viszont felhívja a figyelmet arra, hogy a rasszizmus, mint társadalmi gyakorlat még mindig része a hétköznapoknak. Ezt követi Christa Wolf Medea. Stimmen (1996) című műve, melyben a szerző Médeát „bűnei” alól felmenti, és a hatalmon lévőket teszi felelőssé gyermekei és bátyja haláláért, akik ezt a diskurzusok tudatos irányításának segítségével érik el. Tehát ebben a műben is megjelenik egyrészről az idegenség megtapasztalása, valamint a megkülönböztetések által létrehozott idegen képe, másrészről viszont különösen nagy hangsúlyt kap a kérdés, miszerint mennyi esélye nyílik egy alárendelt szereplőnek (Subalterne) a diskurzuson belül arra, hogy egyáltalán szóhoz jusson? Végül Dea Loher Manhattan Medea (1999) című drámájában az egész Médea-mítoszra történő tudatos reflektálás figyelhető meg, aki a mítoszpoétikus dimenzióban a legmagasabb fokot érte el azáltal, hogy a nemi identitásokhoz hasonlóan az ősmítoszról alkotott elképzelést is kiparodizálja.

The figure of Medea is constantly redesigned within a long cultural history and appears as a kind of projection surface, which represents the incommensurate, and not integrable part of the respective culture and which is constituted as the definitive outside stranger. Numerous authors, in the context of her tragic story, seek the answer to the elemental question: How does someone become a child murderer? Behind this question there is hidden another even more relevant question: how to deal with the experience of strangeness? Do categories like "right" or "wrong" exist in this regard at all? In assessing these questions, I mainly rely on the concepts of Bernhard Waldenfels, since he takes into account the stranger in its various forms by making the concept of the stranger as a knowledge gap, as the unknown or the not yet knowable able to be discussed, on the other hand, thematizes such extreme or radical experiences of strangeness, which in the first place question the mere ability to understand them. The experience of being a stranger is found in every Medea adaptation. In order to be able to interpret the strangeness experience in these literary works, the phenomenon and the concept of strangeness itself should be scrutinized in detail at the beginning of this work. After having explained the concept of strangeness, five literary texts are presented and analyzed, dealing with different forms of the strangeness experience or approaching the experience of others from different sides. When selecting the texts, the question was asked: Which literary works represent the different forms of experience of strangeness as many ways as possible? The selected texts are far from being the only representatives of their "kind", i. e. the forms, of approaching the experience of strangeness, or dealing with the subject are also found in other texts as well. The strangeness experience is described in each text in a new and different way, which ultimately always serves as an update and re-thematization of the phenomenon. The goal of this dissertation is therefore not to give a comprehensive picture. The individual chapters are attempts to create models, such as Medea-texts, which deal with different aspects of the strangeness experience, and can be examined by a close-to-text analysis and the inclusion of relevant cultural science theories. The inclusion of cultural science theories is important in order to get a detailed and comprehensive picture of what processes Medea is confronted with in the respective texts, that make her the murderer of her children. Since the paths she walks are different in each adaptation, the theories are different as well, which ultimately makes the analysis diverse. The inclusion of the corresponding theories is still unavoidable in order to be able to present, during the text analysis, the manner in which the various forms of experience of alienation appear in the respective text, which ultimately always contribute to the updating of the topic. The first text is the trilogy Das goldene Vließ (1822) by Franz Grillparzer, where the murder of the children is the result of a long process in which Medea's identity is under constant change. Grillparzer shows how Medea falls from a fairly harmonious state to a catastrophic situation, or drives herself to it. The confrontation or the experience of strangeness plays a central role. Here I mainly rely on the concepts of Bernhard Waldenfels. After Grillparzer, the theme of Medea in the 20th century was taken up again and again from the aspect of strangeness, but no longer with the focus on the experience of the stranger, but rather on attributing difference whereby the "strangers" were constituted (and have been until today). Perhaps the most vivid example of this is the change in Medea's skin colour, which is actually undertaken in the drama Medea (1925) by Hans Henny Jahnn, where for the first time in the reception history Medea is portrayed as a black woman. In fact, Jahnn sensed racism, which became increasingly prevalent in his time, and with his work he presents her with a socio-critical mirror. A similar criticism is made in Max Zweig's Medea in Prag (1949), but here already after the atrocities of the Second World War, where one hoped to believe that they could never happen again. But Zweig points out that racism as a social practice is still part of everyday life in society. After a small jump in the reception history, Christa Wolf's Medea. Stimmen. (1996) is particularly interesting because here Medea is liberated from her "sins" and those in power are portrayed as the ones responsible for the deaths of her children and her brother through the conscious guidance of the discourses. So the phenomenon of the experience of others and the attributions of difference is represented here as well, but with particular regard to the question of what chance the subalterns have within a discourse to speak and to be heard at all? Finally, with her drama Manhattan Medea (1999), Dea Loher consciously explores the entire myth of Medea, which, while being "blue-eyed", nevertheless reaches the highest level in the mythopoetic dimension, as in the case of Gender identities, being also a parody of the idea of primal myth representations.