A Nagy Háború egyik feltűnő sajátossága volt, hogy – talán először a történelemben – a tömeges halál kollektív emlékezeti rítusokat gerjesztett amellett, hogy érintetlenül hagyta a gyász egyéni jellegét. Az első világháború hatására nyomban kibontakozó rituális közösségi megemlékező szertartások az elesett katona heroizált alakját állították az emlékezeti munka középpontjába. Ez újdonság volt, hiszen a hőskultusz korábban sokkal inkább az élők kiváltságának számított. Az első világháború szokásszerűvé tette a katonahalottak név szerinti számontartását, amit leginkább az emlékműveken elhelyezett névsorokkal oldottak meg. Még javában zajlott az első világháború, amikor a magyar társadalom részéről felmerült az igény a hősök emlékének méltó megörökítésére és megőrzésére. Ezért 1915-ben létrehozták a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottságot (HEMOB), melynek elnöke Lukács György (1865-1950) volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, nemzetgyűlési képviselő lett. Két évvel később, 1917. április 19-én az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója, IV. Károly szentesítette az 1917. évi VIII. törvénycikket, amely a harcokban a hazáért elesett hősök emlékének megörökítéséről rendelkezett. A báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy által kezdeményezett, száz évvel ezelőtt Tisza István miniszterelnök támogatásával megszületett jogszabály elrendelte, hogy minden magyar város és község anyagi erejének megfelelő, méltó emléket állítson a Nagy Háborúban hősi halált halt lakosainak. Elsőként Hatvan városa állított katonaszobrot 1917. november 25-én, majd hét évvel később, az 1924. évi XIV. törvénycikk bevezette a Hősök Emlékünnepét, mely a második világháború végéig március 15. és augusztus 20. mellett Magyarország harmadik nemzeti ünnepnapja volt. Hazánkban, a két világháború között az emlékműállítás volt a legtömegesebben alkalmazott megoldás, ami szorosan összefonódott az elesett katona kultuszával. Annak ellenére, hogy a trianoni békeszerződés drasztikusan érintette Szabolcs, s különösen Szatmár vármegye területét, a Magyarországon maradt részeken a két világháború közötti időszakban a hősi emlékmű állítási mozgalom nagy jelentőségű volt. Ezt a megállapítást támasztja alá az a hetvennél is több Nagy Háborús monumentum – köztük számos szobor, emlékoszlop és emléktábla – mely a Horthy-korszakban a két megye településein kerültek felavatásra. Ezek az emlékműállítások, valamint az azokat követő avatási ünnepségek jól illeszkedtek a korabeli hivatalos emlékezetpolitika elvárásaihoz. One of the interesting characteristics of the Great War was that the large numbers of casualties created community rites of remembrance–perhaps for the first time in history–and, at the same time, left the individual nature of mourning unaffected. The community rituals of remembrance that emerged directly after the war, placed the heroism of the fallen soldier into the focus of memories. It was a novelty, since the cult of heroes earlier had been a privilege of the living. The First World War made it customary to preserve the names of those lost in the war, and it was primarily done by inscribing the names on the commemorative plaques placed on war memorials. World War I was still raging, when the need to duly preserve the memory of the heroes arose in Hungarian society. In 1915, the National Committee for Preserving the Memory of the Heroes [Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, abbr. HEMOB] was therefore organized, with György Lukács (1865-1950), formerly Minister of Religious and Cultural Affairs, as chairman. Two years later, on 19th April, 1917, the monarch of the Austria-Hungarian Empire, Charles IV, signed Act VIII/1917 that stipulated the preservation of the memory of the heroes who had been killed in the battles fought for the homeland. The law, passed a hundred years ago, was initiated by Baron Ferenc Abele, major at the general staff, and supported by István Tisza, prime minister. As per the law, every Hungarian town and village was supposed to, in accordance with their financial means, erect a worthy memorial to salute their citizens killed in the Great War. First the town of Hatvan erected a statue of a soldier on 25 November 1917. Seven years later, Act XIV/1924, introduced the Day of the Heroes, which remained the third national holiday of Hungary, in addition to 15th of March and 20th of August, until the end of World War II. In Hungary, in the interwar period, erecting memorials was the most common manifestation of remembrance, and it was closely linked to the cult of the fallen soldiers. Although the Versailles Treaty very harshly affected Szabolcs, and especially Szatmár counties, the movement to create memorials was powerful between the two wars in the territories that remained in Hungary. This obervation is aptly illustrated by more than seventy large-sized war monuments, including a number of statues, columns and commemorative plaques, that were inaugurated in the settlements of the two counties in Regent Horthy’s period. These memorials, as well as their inauguration ceremonies, well matched the expectations of contempory politics regarding remembrance.