Az óvadék nevezhető az egyik legvitatottabb jogintézménynek. Ez azonban nemcsak hazánkban, hanem egyes külföldi államokban (pl.: Hollandiában, Finnországban) egyaránt megfigyelhető. A joggyakorlat során igencsak megosztja a jogalkalmazókat, valamint alkalmazása mellett éppúgy felhozhatóak érvek, mint ahogyan ellenérvek. Az angol gyökerekkel rendelkező jogintézmény mára már jelen van számos meghatározó európai államban is, úgymint a francia illetve a német jogban, és persze az ezeket követő jogrendszerekben egyaránt jelen van. Annak ellenére, hogy igen mélyre nyúlnak a gyökerei, a mai magyar jogrendszerben viszonylag újonnan alkalmazott intézményként tekinthetünk rá, figyelemmel arra, hogy a vonatkozó szabályozás alapja a Parlament által 1998. évi XIX. számon elfogadott törvény. Mindenképpen meg kell említeni azonban, hogy mindazonáltal egy igencsak régen várt előzetes letartóztatást helyettesítő jogintézményről beszélhetünk . A magyar jogrendszerben sem ismeretlen az óvadék intézménye, ugyanis már 1945 előtt is része volt a büntetőeljárásnak, de a háborút követően 58 évig mellőzték alkalmazását, mint az előzetes letartóztatás egyik alternatíváját. Mivel újabb kori szabályozása csak rövid időre tekint vissza - hiszen 2003. július 1-jétől alkalmazható a Parlament által 1998-ban elfogadott szabályanyag - ezért a joggyakorlat még kiforratlan az óvadékkal kapcsolatban. A dolgozatom célja az, hogy bemutassam ezen jogintézményt elsősorban elméleti szempontból. Először át kívánom tekinteni az óvadék történelmi fejlődését, majd a hatályos magyar szabályozást, beszélek az óvadék és a jelzáloghitel viszonyáról, valamint az óvadék és a biztosíték viszonyáról, érveket, ellenérveket hozok fel az óvadékkal kapcsolatban, röviden elemzem a bírói gyakorlatot és végül személyes, szubjektív véleményem kifejtésével, annak összegzésével zárom.