Mészöly Miklós művészete a folytonosság és a módosulás jegyében szerveződő fiktív univerzum megteremtésére ad mintát. A most lezárult életmű olvasókra, értelmezőkre vár. Sok feltáratlan, ma még talán föl sem mérhető dimenziója van a mészölyi műveknek. Egyik legizgalmasabb területe éppen a nézőpont és beszédhelyzet folytonos módosulása az életmű darabjaiban. Jelen munkám korábbi kutatásaim folytatása s továbbgondolása. Mindkét értekezés az életmű körén belül egy olyan sajátos terület feltérképezésére törekszik, amelynek többirányú, részletezőbb vizsgálatával adós még a szakirodalom. Ezen vállalkozás egyik legfontosabb célja talán az lehetne – túl az interpretátor szellemi erőfeszítéseinek, szemléleti módosulásának egyéni dimenzióin –, hogy a Mészöly-művek befogadásának nehézségeit oldva igényes „szellemi kaland”-ra ösztönözze a hallgatókat, a jövőbeni olvasókat. Disszertációm mű-olvasatokat tartalmaz. A mészölyi életmű négy regényének (Saulus, Film, Megbocsátás, Családáradás) részletező interpretálását alternatív, lehetséges értelmezési formaként kezelem, mely szemléletében, megközelítési módjában adhat mintát újabb és újabb olvasatok számára. Választásom szubjektív indíttatását sem tagadva, az előbbi alkotások melletti döntésemet az a szándék motiválta elsődlegesen, hogy a nézőpont és beszédhelyzet módosulásának nyomvonalát rajzolhassam meg a regény-corpusban. Interpretációim az olvasással kapcsolatos dilemmáimat is rögzítik-közvetítik. A narrációváltozatok sajátos módon rendeződnek a regényvonulaton belül. A kezdeti regények – a hetvenes évek elejéig – a perszonális elbeszélésforma variánsai, a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek végéig pedig az imperszonális elbeszélés módosult alakjait láthatjuk. A két szakaszt összekötő és elkülönítő Film – úgy tűnik – mindkét formát ad absurdum viszi. Az én-elbeszélés klasszikus darabja a Saulus, ahol a címszereplő Saulus mondja el élete válságszituációját, keresi lelki-tudati meghasonlottságának eredetét a múltban és a jelenben az önsorsmegértés reményében. A személyiség bonyolult, megfejthetetlen tudatalatti és tudatos élmény-érzés- és gondolatvilága kerül a személyes dráma középpontjába a Saulus-ban, a Film-ben pedig a Kamera igyekszik rajtakapni és kitalálni az amnéziás Öregember és Öregasszony szavait, mozdulatait, érzéseit-gondolatait. S köréjük épül – mozaikos darabjaiban – a történelem a római amfiteátrumok állathecceitől a huszadik századi vérengzésekig. A személyes és a történelmi létezés leleplezésén túl azonban a Film önreflexív Kamerája a mű teremtődésének folyamatát, az alkotó konstuáló, re-és dekonstruáló törekvését-küzdelmét láttatja. A nyolcvanas évektől beszélyeket ír Mészöly. Az eddig részleteiben és elvétve – inkább csak a novellákban – megelevenedő családi történetek lesznek most a regények tárgyai; a dél-dunántúli vidék, Szekszárd és Bogárd gyermekkori tájai és a családi album emlékezetes figurái kelnek életre a kilencvenes évek műveiben (Pannon töredék, Családáradás). A n é v t e l e n k r ó n i k á s -ként megnevezett elbeszélő idézi meg alakjukat, s fonja köréjük a családi-nemzeti – olykor univerzumtörténeteket, mert „Árká-diában mindenki együtt van” (Megbocsátás), a bűnös és az ártatlan, a boldog és a bol-dogtalan. „Mintha családi albumot lapozgatnánk” a Megbocsátás-ban. A Film-mel kezdődően képek-történetek-szövegek találkozása (kereszteződése) a mészölyi regény. A Mészöly-mitológia a családtörténetek, legendák köré építi a személyes – a város- a nemzeti és az egyetemes létezés eseményeit, tragédiáit, mítoszait. Mert Mészöly is valahogy úgy érzi-gondolja az életet, ahogyan Camus: „Nincs életszeretet az élet reménytelensége nélkül” (Mészöly 1977.112.). A szenvedések tablói jobban vonzzák. A krónikás tehát a családi körön belül és azon túl azt tekinti elsődleges feladatának, hogy a „kis- és nagy keresztrefeszítések históriái”-t megörökítse; hogy „legyen tanúja a nyomorúság szépségének” – ahogy a Megbocsátás befejezésében olvashatjuk. Miklós Mészöly’s art provides a model for creating a fictitious universe, which operates through the principles of continuity and modification. The work of this writer, concluded by his recent death, now calls for interpretation by readers and scholars, and one of the most intriguing topics for research is the constant modification of point of view and narrative perspective. In this thesis, the author develops the theme of previous research, which was also aimed at exploring a peculiar area in the Mészöly oeuvre and which has not received an insightful and detailed treatment from literary scholars so far. Beyond the intellectual efforts of the author of the thesis and the individual dimensions of modification in her own world picture, the major purpose of the present thesis would be to invite students and potential readers to embark on a sophisticated intellectual adventure by easing the difficulties in the reception of Mészöly’s works. The thesis comprises explications of Mészöly’s novels. The detailed interpretations of the four novels of the Mészöly oeuvre (Saulus, Film, Forgiving, and Family Flow) are regarded as a possible alternative form of interpretation, which could serve, both in their view and general attitude, as models for continually fresher readings. Besides the subjective motivation of the author, the selection of works was inspired by her intention to trace the modification of point of view and narrative situation. The explications also discuss dilemmas related to reading. Narrative forms are arranged in the four novels in a peculiar way. The first novels, dating from the early 70s, are variations of the first-person narrative form, whilst the novels written in the period between the mid-seventies and late nineties are modified versions of impersonal narration. Film, for example, seems to take these two forms to their extremes, thus separating and linking the two phases in the writer’s career. The classic example of first person narrative form is Saulus, a novel whose central hero relates his crisis, searching for its origin in his past and present, and thus hoping to understand his fate. The focus of a personal drama in Saulus is the complex and mysterious world of the conscious and subconscious experiences, thoughts and feelings of the individual, whilst Film centres on the Old man and the Oldwoman, and tries to capture the words, gestures, thoughts and feelings of the two old people who are suffering from amnesia. Around them is human history in a mosaic-like arrangement from scenes of baiting in Roman amphitheatres to the massacres of the twentieth century. Beyond the presentation of individual and historical existence, the self-reflective camera of the novel also makes the writely process visible: the struggles of creation with its reconstructive and deconstructive phases. From the 80s, Mészöly wrote a specific kind of narrative. The novels of this period take their subjects from family life, subjects which had only been highlighted in a rare and fragmentary form in his earlier short stories. Childhood memories of the landscapes of Szekszárd and Bogárd and memorable characters from family albums come to life in the novels of the 90s (Pannon Fragment, Family Flow). Their personalities are conjured up by a narrator, referred to as the „anonymous chronicler”, who spins around them stories from family history, national and sometimes universal history, because „in Arcadia all people are together” (Forgiving), both the guilty and the innocent, the happy and the unhappy. In Forgiving, we are told that it „is as though you were browsing in a family album”. With Film, the Mészöly novel becomes a meeting point of pictures, stories and texts. The Mészöly mythology is woven out of events, tragedies, myths of personal, local, national and universal existence, and framed around family chronicles and legends. Mészöly’s view of life is in a way similar to that of Camus: „There is no love of life without the hopelessness of life. (Mészöly 1977. 112). The writer is more attracted to the tableaux of suffering. The chronicler regards it as his primary goal, within and beyond the family circle, to commemorate the history of small and great crucificxions so that „the beauty of misery will not pass without a witness”, as the writer puts it in the concluding part of Forgiving.