A disszertáció a XVIII. századi magyar levélregény történeti-poétikai elemzését vállalja fel. A téma kiválasztását számos irodalomtörténeti körülmény indokolja, amelyek közül a legfontosabb a regény műfajtörténeti problémáinak hosszú ideig tartó mellőzése, illetve korlátozott recepciója a kritikai diszkurzusban. A XVIII. századi regény műfajának tágabb kontextusa jelenti az értekezés kutatási irányaiban azt a hátteret, amely alapja lehet a levélregény értelmezésének. A regény a század végére az egyik legnépszerűbb olvasmánnyá válik, amit magától értetődően megkönnyít a befogadás egyszerűsége, a klasszikus műveltség mellőzhetőségének és a magyar nyelvűségnek köszönhetően. A szövegek populáris és egyúttal alacsony irodalmi státusza magyarázza elsősorban a korabeli és a későbbi időszakok kritikai recepcióinak problémáit. A kortárs viszonyulás ambivalenciáját alapvetően a szövegkorpusz nem klasszikus irodalmi eredete okozza, ami miatt a műfaj nem válik tárgyalhatóvá az irodalmi rendszerben. Ezzel összefügg a szövegek hétköznapi funkciója, vagyis praktikus használhatósága: mégpedig a nagy hagyományú erkölcstani kézikönyvekhez történő hasonulás, illetve a nyelvi kommunikáció finomítása és a szerelmi diszkurzus kidolgozása terén. A későbbi irodalomkritika fenntartásai a magyar regény kezdeteinek kérdéseit érintik, a műfaj ugyanis a nyugat-európai irodalmakból eredeti nyelven vagy idővel magyar nyelvű fordításokban jut el az olvasóközönséghez, mégpedig a különböző, sokszor történetileg meglehetősen távoli változatok lényegében szinkron beáramlásával. Ez az alapvető fordításjelleg pedig már a XIX. századtól fogyatékosságként, értéktelenségként felismert tulajdonsága magyar regényirodalom első szakaszának, amelyet az eredetiség fogalma visz majd a kiteljesedés felé. Ezt az értékkategóriákra alapozó recepciót csak az 1980-es évektől megjelenő tanulmányok, könyvfejezetek, szövegkiadások váltják majd fel, amelyek egyrészt egy regényt, sok esetben levélregényt kiemelve vetnek számot a műfaj korabeli helyzetével (pl. Fried István, Margócsy István, Szilágyi Márton, Devescovi Balázs, a deKON-csoport, Penke Olga, Borbély Szilárd tanulmányai), illetve a regény műfaji-elméleti problémáival vetnek számot (Szajbély Mihály, Bíró Ferenc, Onder Csaba könyvei), vagy eszmetörténeti kontextusban keresnek választ a regény sajátos helyzetére (Debreczeni Attila tanulmányai). Értekezésemben ezeknek a kutatási eredményeknek az elismerésével egyrészt a XVIII. századi regény műfaji problémáinak áttekintését, másrészt pedig a levélregény poétikai leírását végzem el. A levélregény olvasását első pillantásra mindössze egyetlen probléma teszi érdekessé, mégpedig az a narratív technika, amely hangsúlyossá teszi az elbeszélő alakját, ugyanakkor fenntartja egy történet közlésének igényét. Az egy vagy több szubjektum tudatából kiáramló, majd kialakuló elbeszéléstechnika éppen korlátozott lehetőségei révén válik izgalmassá. Ez a meghatározottság azonban továbbvisz egy másik probléma felismeréséhez, mégpedig ahhoz, hogy a magyar levélregény szerény divatja a XVIII. század végén összekapcsolódik egyáltalán a magyar regény kezdeti korszakával, s egyben a magyar olvasóközönség szélesedésének eseményével. Ez a helyzet pedig indokolttá teszi a magyar regény indulásával történő számvetést. Így kerül a kedvelt olvasmányok közé a levélregény is, műfaji paktumának teljes kidolgozottságával, genézisének szinte teljes elrejtésével. Népszerűsége azonban ettől függetlenül adott, hiszen két fontos irodalmi törekvéssel kapcsolódik össze: egyrészt egy hagyományos erkölcstani, didaktikai indíttatású prózairodalom hagyományaival. Ezt a csoportját a korpusznak az értekező levélregények kategóriájával jelöltem meg, amelyben az erkölcsi vagy teológiai oktatás mellett az útleírás és az idegen kultúrák bemutatása kap helyet. Másrészt, ami maradandóbb olvashatóságot jelent a műfaj számára, az érzékenység eszmetörténeti érvényesülésére, vagyis a modernitás egyik korai, problémafelvető periódusára csatlakozik rá a levélregény. Míg az első csoport jellemzően a tanítás, illetve a hasznosság klasszikus hagyományaira építi a szöveget, addig a második, érzelmesnek nevezett típus elsősorban a szerelmi diszkurzus megteremtésére tett kísérlet szempontjából érdemel figyelmet. A magyar levélregény a műfaj sűrített és jobbára elfedett történetéről beszél, éppen ezért mutatkozik érdemes vizsgálódási iránynak bizonyos regénypoétikai problémák felvetése Bahtyin nyomán, illetve a francia levélregény genetikus alakulástörténetének megmutatásával. A francia regény barokk hagyományától a levélregény hosszú kultuszához való eljutás végigkövetése lényeges belátásokkal szolgál, mégpedig a valószerűség–valóság–játék poétikai kategóriává alakuló fogalmainak érvényesüléséről beszél a regény és a levélregény meghatározásában. A magyar levélregény készen kapott műfaji paktuma így válhat érthetővé. A valóság mint középponti poétikai kategória nyilván a levélregények alakítottságának mozgatója, a szövegek narrációjának minden vonatkozása ennek a fogalomnak a következménye. Így az elemzés szinte magától értetődően visz tovább a narrato-poétikai vizsgálódás irányába, amely a fragmentáltság és az egységteremtés sajátos dinamizmusának bemutatását eredményezi, illetve erre építhető a szereplő fogalmának meghatározása is. Ebből a szempontból lényeges a barokk kultusz után újra megerősödő levélkultúra számbavétele, elsősorban a levelezőkönyvek tanulmányozása révén, illetve az érzelmes levélregényekkel történő diszkurzív összekapcsolódásuk vizsgálatával. Az alapvetően innovatív elbeszéléstechnika azonban csak illuzórikus örömöt ad értelmezőjének, hiszen a látszólagosan metaforikusnak mutatkozó regényszövet a diszkurzus önmagáért létezésének hangsúlyozásával rendre a metonimikus elbeszélés eljárásait termeli ki a szövegben. Az értekező levélregényekben a tanítás szándéka ad valamiféle teleológiát a szövegeknek, az érzelmes típusban viszont rendre egy szomorú történet elbeszélése a cél. Ez a történet alapvetően persze tét nélküli, ugyanis alakulása és végkifejlete eleve adott, egyrészt az olvasónak a műfajra vonatkozó tudása, másrészt pedig a szöveg által folytonosan tematizált befejezés által. Vagyis az elbeszélés alapvetően súlytalanná válik, átadva a helyet a szubjektum önmegteremtési szándékának, az olyan, eddig háttérbe szoruló témáknak, mint például az érzelmek, a szerelem egyéni megélhetősége, lelki vonatkozásai, vagy akár az olvasásban megmutatkozó irodalmi szöveguniverzum, mint életminta lehetősége. A történet folyamatos újramondása, a prolepszisek általi evidenciája azonban mindezt el is bizonytalanítja azzal, hogy végletekig megszabja és egyértelműsíti a szövegek értésének módját. A levélregény tehát látszatra a levélhez hasonlóan formája leírhatatlanságát, rugalmasságát és kánonon kívüliségét sugallja, vagyis elvileg a regény típusain belül a legmegfoghatatlanabb. Valójában azonban meglehetősen erős korlátokat alakít ki maga köré témaválasztásával, elbeszélésmódjának következményeivel, így Roland Barthes kategóriáit alkalmazva írhatónak mutatkozik, azonban kizárólag az olvasható szöveg kategóriájába sorolható. Így válik egyértelművé az a tény is, hogy a levélregény – önértelmezése ellenére – az irodalmi szövegek rendszerében a regény kategóriájában találja meg a helyét. A narráció problémájának folytonos kiütközése mellett legalább ugyanilyen lényeges egy közvetlenebb hozadék, amely nem független a nem-irodalmiság fogalmában jelentkező önértelmezéstől, vagyis a hétköznapi, nem retorizált nyelv teljesítményének megmutatásától sem. A szerelemről, illetve az érzelmek egyéni megélésének esélyéről, továbbá az önreprezentáció lehetőségeiről való beszéd a társalgási mintaadás és egy retoricitástól elszakadó irodalmi nyelv megvalósulását mutatja. Ehhez kapcsolódik az olvasási tapasztalat elmozdulása a kommunikativitás irányba, amely szöveg és olvasója bensőségesebb viszonyát hívja elő. A műfaji paktum részletes leírása, amely tehát alapvetően a valóságpoétika narrációs következményeit mutatja, illetve a szöveg és olvasójának viszonyrendszere irányába terelte az elemzést, végeredményben nem képes a magyar levélregényekre korlátozódva megmutatni a műfaj genézisének körülményeit, ami viszont lényeges megfontolásokkal gazdagíthatja az értelmezés belátásait. A továbblépés lehetőségét az elemzésben érdekes módon egy másik műfaj vizsgálata adja meg, mégpedig a heroidáé, amelyet a XVIII. század végén a magyar irodalomban az érzékeny levélregénnyel azonos diszkurzus, témaválasztás, sőt narrációs megfontolások jellemeznek. A heroidát emellett szintén kétes poétikai helyzete teszi érdekessé, de ebben az esetben az antik eredet és az érzékeny levélregényhez szorosan kapcsolódó nem klasszikus irodalmi tematika és beszédmód okozza a feszültséget. A XVIII. század végi heroida, a magyar levélregénnyel ellentétben olyan nyomokat ajánl a prózai műfaj eredetének Magyarországon nem érvényesülő megértéséhez, amelyek elvezetnek egyrészt a barokk galantéria levél-, illetve társalkodáskultuszához, másrészt pedig a klasszikus tragikum problémájához. A magyar levélregény kérdését éppen ezek a szerteágazó irodalomtörténeti, eszmetörténeti, poétikai és elméleti irányok felmerülése teszi végtelenül izgalmassá, ugyanakkor érzékelhető, hogy a választott elemzési irányok valóban az apológia megszólalási pozícióját kívánják meg. A védőbeszéd retorikai helyzetének felidézését a disszertációm címében Margócsy István Szigvárt-tanulmányából vettem, amely az 1780-as, 1790-es években megjelenő regények nyelvteremtési törekvéseire és beszédmódok meghonosítására hívja fel a figyelmet. A problémák számbavétele nyomán az is hamar világossá vált, hogy a magyar levélregényeken túl szükséges más területek apológiáját is felvállalni, hiszen azok kívülmaradása a magyar tudományos diszkurzusból feltűnő hiány. Ilyen többek között a XVIII. századi magyar regény kérdése, az angol és a francia regénytörténet korabeli fejezetei, illetve egyáltalán a műfaj történeti-poétikai problémáinak tárgyalása. Ezek az irányok pedig a korszakfogalmak korlátozó erejére figyelmeztetnek, hiszen a regény történetében világosan megmutatkozik az a folytonosság, amely a barokk és a klasszikus kultúrát összeköti.

La présente thèse a pour but d’ étudier le roman épistolaire hongrois du XVIIIe siècle du point de vue historique et poétique. Le choix du thème est soutenu par plusieurs circonstances de l’ histoire littéraire dont la plus importante est la longue négligence des problèmes historiques du genre romanesque et enfin sa réception réduite dans le discours critique. Le contexte plus large du roman du XVIIIe siècle donne l’ arrière-fond aux directions de la recherche qui peut servir de base à l’ interprétation du roman épistolaire. A la fin du siècle le roman devient l’ une des lectures les plus populaires, qui est bien sûr le résultat de la simplicité de la réception, grâce à l’ importance lentement perdue de l’ instruction classique et la langue hongroise utilisé. L’ état populaire et en même temps inférieur dans la littérature explique d’ abord les problèmes de la réception critique contemporaine et des périodes postérieures. L’ ambivalence de l’ interprétation contemporaine est causée avant tout par l’ origine non classique des textes, à cause delaquelle le genre ne peut pas être étudié dans le système littéraire. Cela fait corps avec la fonction quotidienne, donc l’ utilité pratique des textes: sur le terrain de la similitude aux manuels d’ instruction morale et enfin l’ affinement de la communication orale et l’ élaboration du discours amoureux. Les réserves de la critique littéraire postérieure évoquent les questions des débuts du roman hongrois, car le genre arrive aux lecteurs par des romans d’ origine de la littérature de l’ Europe de l’ Ouest ou plus tard par des traductions hongroises de ces textes, mais souvent avec la pénétration synchronique des variantes historiquement assez lointaines. Donc le caractère essentiel du roman hongrois est expliqué par des traductions, mais à partir du XIXe siècle ce caractère est compris comme défectuosité ou sans valeur. Ainsi la première phase de l’ histoire du roman hongrois est seulement un pas sur le chemin de la perfectibilité caractérisé par la catégorie de l’ originalité. Cette réception basée sur des catégorisations de valeur est modifiée à partir des années 1980 par des études, des chapitres de livres, des éditions de texte, qui insistent sur la position du genre à l’ époque avec la mise en relief d’ un seul roman, souvent épistolaire (par exemple les études d’ István Fried, d’István Margócsy, de Márton Szilágyi, de Balázs Devescovi, du groupe deKON, d’ Olga Penke, de Szilárd Borbély), ou qui étudient les problèmes théoriques du genre (les livres de Mihály Szajbély, de Ferenc Bíró, de Csaba Onder) ou qui cherchent une réponse à la situation spéciale du roman dans un contexte de l’ histoire des idées (les études d’ Attila Debreczeni). Ma thèse reconnaît les résultats de ces recherches et souhaite premièrement parcourir les questions de genre du roman, puis faire la description poétique du roman épistolaire. La lecture du roman par lettres est intéressante au premier coup d’ oeil par un seul problème, c’ est la technique narrative qui souligne la figure du narrateur et maintient la volonté de la communication d’ une histoire. Le récit provenant de la conscience d’ un ou de plusieurs narrateurs devient passionnant justement par ses possibilités restreintes. Cette détermination nous conduit à la reconnaissance d’ un deuxième problème qui est le suivant. La mode modeste du roman épistolaire hongrois de la fin du XVIIIe siècle est parallèle au début du roman hongrois et au fait de l’ élargissement du public. Cette situation justifie l’ étude du démarrage du roman hongrois. A ce temps-là le roman épistolaire devient l’ une des lectures les plus populaires, avec l’ élaboration complète de son pacte de lecture, mais en cachant presqu’ entièrement sa genèse. Indépendamment de cela sa popularité est assurée, car il va de pair avec deux prétentions littéraires: d’ une part il s’ agit des traditions anciennes de la prose morale et didactique. Ce groupe des romans épistolaires est nommé didactique selon ma dénomination, dans lesquels le sujet principal est la présentation des cultures étrangères, le récit de voyage à côté de l’ instruction morale ou théologique. D’ autre part il s’ agit du rapport du roman épistolaire avec la période de la sensibilité dans l’ histoire des idées, qui est expliquée comme une étape première de la modernité. Ce niveau du sujet donne une réception durable au roman épistolaire. Les textes du premier groupe sont basés sur la tradition classique de l’ instruction et de l’ utilité, le deuxième est caractérisé avant tout par l’ expérience dans la création du discours amoureux. Le roman épistolaire hongrois raconte sur l’ histoire concentrée et en définitive cachée du genre, c’ est pourquoi il nous paraît une direction importante dans les recherches la proposition des questions poétiques concernant le roman d’ après Bahtyin et à l’ aide de la description de l’ histoire du devenir génétique du roman épistolaire en France. L’ observation du chemin à partir des traditions baroques du roman français jusqu’ au long culte du roman épistolaire sert de capitales compréhensions, car elle parle de la transformation des idées de vraisemblance–vérité–jeu en catégories poétiques dans la définition du roman et du roman épistolaire. Le pacte de lecture du roman épistolaire hongrois donnée dans son élaboration complète devient compréhensible de cette façon. La vérité comme catégorie poétique centrale est évidemment la base de la structure des romans épistolaires, chaque détail de la narration est la conséquence de ce terme. Ainsi l’ analyse nous conduit implicitement vers l’ étude narrato-poétique, qui donne la description du dynamisme spécial du caractère fagmentaire et en même temps unitaire du roman épistolaire, et enfin c’ est la base de la définition des personnages typiques. De ce point de vue il est important de regarder la culture renaissante de la correspondance après le culte baroque, avant tout à l’ aide des secrétaires, mais aussi par l’ examen de la relation avec le discours des romans épistolaires sensibles. La technique de narration innovative donne finalement un bonheur illusoire à son interprète, car le récit qui se profile métaphorique en soulignant le rôle exclusif du discours produit enfin régulièrement les méthodes de la narration métonymique dans le texte. Dans les romans par lettres de type didactique c’ est le vouloir de l’ instruction qui donne une certaine téléologie au texte, dans le type sensible le but est toujours la narration d’ une histoire amoureuse triste. Certes cette histoire n’ a jamais d’ enjeu, car son devenir et sa conclusion sont a priori donnés, d’ une part par le savoir du lecteur sur le genre, d’ autre part par la conclusion sans cesse anticipée dans le texte. Ainsi le récit devient essentiellement dévalué en donnant la place à la volonté de se créer de l’ individu et encore aux thèmes jusque-là relégués à l’ arrière-plan, par exemple le revivre des sentiments et de l’ amour, leur conséquence spirituelle, ou encore l’ univers littéraire apparu dans les textes comme idéal de vie possible. La répétition constante de l’ histoire, son évidence donnée par les prolepses peuvent quand même préformer et simplifier outrageusement la compréhension des textes. Donc le roman épistolaire, en apparence, à l’ instar de la lettre, suggère sa forme indescriptible, sa souplesse et son excentricité, c’ est-à-dire en principe il est une formation insaissable au sein du genre romanesque. Mais en réalité il crée des barrières très significatives autour de lui-même, ainsi il se présente scriptible, et finalement il est exclusivement lisible d’ après les catégories de Roland Barthes. Il est évident donc que le roman épistolaire – contrairement à son autoportrait – il s’ intègre au genre du roman dans le système des textes littéraires. A côté de la présence continue des problèmes de la narration il y a une importante caractéristique des romans épistolaires qui n’ est pas indépendante du trait non-littéraire dans son autoportrait, donc il s’ agit de la manisfestation d’ un langage de l’ usage quotidien, exempt de rhétorique. Le discours sur l’ amour, sur l’ apparition individuelle des sentiments et sur les possibilités de la représentation du soi montre la naissance d’ une conversation exemplaire à imiter et d’ une langue littéraire simplifiée. Il faut voir encore le changement des techniques de lecture vers la communication qui insiste sur une relation plus intime entre le texte et son lecteur. La description détaillée du pacte de lecture, qui a donc expliqué les conséquences du poétique de la vérité et enfin qui a conduit l’ étude vers le système de rapport du texte et de son lecteur, n’ est pas capable d’ éclaircir les circonstances de la genèse du genre en limitant le sujet sur le roman par lettres. Curieusement la possibilité de la suite est donnée par l’ analyse d’ un autre genre qui est la héroïde, issu du même discours, de la même thématique et encore de la même technique de narration à la fin du XVIIIe siècle dans la littérature hongroise. Le sujet des héroïdes est intéressant également par la position poétique incertaine du genre, mais dans ce cas-là la tension est causée par l’ origine antique et la thématique et le dicours non classique déjà connus dans les romans épistolaires. La héroïde de la fin du XVIIIe siècle, contrairement au roman par lettres montre des signes pour reconnaître les origines de celui-ci, inconnus en Hongrie, par lesquels on arrive à comprendre que la galanterie et le culte de conversation baroques et le tragique classique se trouvent à la base du genre. La question du roman épistolaire hongrois est curieuse justement par l’ apparition des questions à l’ orientation plurielle dans le domaine de l’ histoire littéraire, de l’ histoire des idées, du poétique et de la théorie. Mais en même temps il est évident que ces possibilités exigent vraiment la position de parole de l’ apologie. La situation rhétorique de l’apologie est empruntée à l’ étude d’ István Margócsy dans laquelle l’ auteur insiste sur la capacité de création d’ un nouveau langage littéraire et d’ initiation des discours des romans parus dans les années 1780 et 1790. En consultants le champ des problèmes il est tout de suite évident qu’ il faut assumer l’ apologie des domaines affins, car leur omission du discours scientifique hongrois est une absence remarquable. Il s’ agit entre autres de la question du roman hongrois au XVIIIe siècle, les chapitres contemporains du roman anglais et français et enfin l’ étude des questions de genre et poétique du roman. Ces axes avertissent l’ interprète de l’ effet limitatif des idées sur les époques, car l’ histoire du roman montre clairement la continuité entre la culture baroque et classique.