Az angol nyelven benyújtott, amerikanisztikai tárgyú értekezés kultúrszemiotikai vizsgálatot mutat be. Elsősorban azt vizsgálja, hogy a blackface minstrel show néven ismert és a 19. században népszerű színpadi hagyomány elemei miként szóródtak a szélesebb amerikai (USA) kultúrában, és hogy ezek a kultúrspecifikus szemiotikai egységek, „minstreljelek” (minstrel signs), miként lettek műépítő elemek az irodalmi szövegekben. A minstreljel a dolgozat értelmezésében olyan elemi kultúrszemiotikai egység, mely önmagában metonimikusan képes utalni a 19. századi amerikai minstrelszínház intézményére és hagyományára, magába olvasztva annak komplex politikai, társadalmi, ideológiai vetületeit. A bemutatott vizsgálatot három célkitűzés vezérli: (1) A minstrelszínházból kitermelődött minstreljelek szemiotikai hálózatának feltárása és tipológiai rendszerezése. (2) A releváns minstreljelek gazdasági és ideológiai vonatkozásainak bemutatása, melyek egyben indokolttá és szükségszerűvé tették a minstreljelek szélesebb kulturális szóródását. (3) Ezen eredendően színházszemiotikai jelrendszer kulturális hatásának elemzése; ezen belül is hangsúlyozottan feltárva a minstreljeleknek az amerikai irodalomban kifejtett komplex műépítő, jelentés- és struktúrateremtő jellegét. A vizsgálat két kézenfekvő és általános érvényű tételt vesz alapul: (1) az irodalmi szövegek számos olyan kulturális információt rejthetnek, melyek az átlagolvasó számára megfelelő kulturális előismeretek hiányában elérhetetlenek; (2) a konkrét kulturális utalási rendszerek szemiotikai hálózatának kidolgozása hozzájárulhat az irodalmi szövegekben kódolt kultúrspecifikus üzenetek árnyaltabb megértéséhez. A dolgozat konkrét példával, a minstreljelek szemiotikai rendszerének kidolgozásával, azok műépítő illetve jelentésstrukturáló szerepének értelmezésével kívánja nyomatékosítani a fenti állítások alapját képező kulturális folytonosság illetve a kulturális műveltség téziseit. A minstreljel fogalmának bevezetését annak nyilvánvaló műépítő potenciálján kívül több más kulturális szükségszerűség indokolta: (1) A klasszikus amerikai minstrelszínház (1843-1880) öröksége máig él. Hatása átitatta az amerikai kulturális élet, főként a szórakoztatóipar számos területét a népszerű színháztól (vaudeville, revű), a filmen, a népszerű- és szépirodalmon, a rádión és televízión át az anyagi kultúra (lásd minstrelrelikviák és reklámipar) területéig. Az, hogy a minstreljelenség túlnőtt az őt életre hívó kulturális intézmény (azaz maga a minstrelszínház) keretein és élettartama jóval meghaladta saját közvetlen intézményi hátterének fennállását csak egyetlen módon magyarázható. Azzal, hogy a minstrelszínház intézményi formájában létrejött minstreljelenség eredendően tartalmazott olyan strukturális építőelemeket, az értekezés fogalomhasználatával: minstreljeleket, melyek önálló jelentéssel bírtak, sőt könnyen beépültek és alkotóelemeivé váltak szinte bármely az őket kitermelő intézménytől idegen kulturális szövegnek. (2) A minstreljelek kategóriájának meghatározását másfelől egy tágabb kulturális kényszer is ösztönözte. Szinte közhelyes az a megállapítás, hogy naponta jelek milliárdjai özönlenek felénk a minket körülvevő kulturális médiumokból, és ezekből a kulturális jelekből csak töredéknyi válik számunkra felismerten is jelentésessé. Ahhoz, hogy a kulturális fogyasztó képes legyen kiszűrni és kitüntetett figyelmet szentelni a történelmileg is jelentéses alakzatoknak, szükséges valami, ami ezekre a jelekre külön is ráirányítja a figyelmet. Éppen ezért a minstreljelek fogalmának életre hívásával, jelentéstartalmuk meghatározásával, szemiotikai csoportjaik leírásával, ideológiai és egyéb kulturális kontextusuk behatárolásával, valamint irodalmi műformáló jelentőségük átvilágításával annak a kulturális szándéknak igyekeztem teret nyitni, hogy az amerikai kulturális múlt máig ható jelei újra értelmezhetővé és „kitüntetett,” könnyen azonosítható jelekké váljanak. A dolgozat szerkezeti felépítése az értekezés főcímében körülhatárolt felbontást követi, azaz tartalmilag két nagyobb egységre bontható. Az értekezés első fele a főcímben szereplő „feketemaszkos jelölés” fogalmának néhány aspektusára reflektál, míg a második tartalmi egység a minstreljel irodalmi vetületeit veszi számba. Az első fejezet áttekinti azokat az elméleti irányokat, melyek a kutatás kiindulópontját illetve kritikai hátterét szolgáltatták. Az alapul vett kritikai iskolák sorában egy-egy kultúrkritikai (minstrelkritika) illetve irodalomkritikai (színház- és drámaszemiotika) irány határozza meg a dolgozat tematikai irányát, struktúráját és––nem utolsósorban––nyelvét. Az értekezésben kiemelt szerepük van a minstrelkritikai áramlatoknak, ezen belül is a minstrelkritika időben harmadik nagy hullámának, mely a rassz kérdéskörének túlhangsúlyozása helyett egyre nagyobb teret enged a minstrelszínházban megjelenő alternatív diskurzusok feltárásának. A dolgozat másik jelentős elméleti forrásanyagát a színházszemiotikai diskurzus adja, mely jelentősen hozzájárult a minstrelszínház szemiotikai alapú vizsgálatának kidolgozásához. Az általános színházszemiotikai elméletek tanulságai nyomán bevezetem a „minstreljel” fogalmát, meghatározom annak alaptulajdonságait és jelölőfunkciójának mibenlétét. A minstreljel alapkategóriájából kiindulva pedig felállítom a minstrelszínházi kommunikáció tematikus szinteződésének rendszerét, elkülönítve a: (1) strukturális, (2) az irodalmi/műfaji, (3) az esztétikai, (4) a nyelvi és a (5) testi avagy humánfizikai szinteket. Értelmezésemben a tematikus szinteződés egységei nem pusztán a színházi- illetve drámai- kommunikáció vertikális szemiotikai szinteződését, de egyben a minstreljelek tematikus csoportjainak rendjét is körülhatárolják. A strukturális minstreljelek: a minstrelparádé, a félköríves ülésrend, a hármastagozódású előadásmenet; a műfaji minstreljelek: a minstreldal, a kortesbeszéd, a minstreltréfák, a tánc; az esztétikai minstreljelek: a minstrelmimikri, a minstrelgroteszk, a minstrelsztereotípiák, a nyelvi minstreljelek: a minstreldialektus, malapropizmus, homnímia-homofónia; a testi minstreljelek: a minstrelmaszk, a minstrelöltözék, a fizikai jegyek és a „cross-dressing” (azaz a nemi szerepváltás) konkrét minstreljeleit azonosítom az egyes csoportokon belül. A második fejezet részletesen taglalja a korábban tematikusan csoportosított és egyben vertikális szemiotikai szintekbe rendezett minstreljeleket, részletezve történelmi, kulturális kialakulásukat, fejlődésüket, valamint a minstrelszínház jelrendszerében betöltött konkrét alkalmazásukat. Koronként áttekintem e speciális jelek tágabb kulturális vonatkozásait, kiemelve esetleges érintkezésüket más tágabb horizontú kulturális jelenségekkel, esztétikai minőségekkel, valamint minősítem az egyes minstreljelek kulturális életképességét, jelezve azok majdani kulturális jelentőségét, utóéletét. E fejezet a minstrelszínház teljes szemiotikai repertoárjának feltárásával olyan újfajta kritikai illetve módszertani eszközt szolgáltat, mely a jövőben nem csupán az irodalmi minstreljelek azonosítását teszi lehetővé, de egyben ahhoz is hozzájárul, hogy a potenciális befogadó bármely más kulturális kontextusban is képes legyen felismerni, sőt számottevő kulturális jelentéshordozóként értelmezni azokat. A harmadik, sok tekintetben, köztes funkciójú fejezet átvezetés a második és a negyedik fejezet között. Egyrészt azt mutatja meg, hogy a második fejezetben lajstromozott minstreljelek összességét milyen általános gazdasági és ideológiai folyamatok hívták életre, azaz az amerikai társadalom és kultúra tágabb kontextusába kapcsolja azokat, rávilágítva kialakulásuk hátterére. Másfelől a fejezet előkészíti a negyedik és ötödik fejezet irodalmi elemzéseit, amikor rámutat arra, hogy a minstreljeleket életre hívó gazdasági, kulturális, ideológiai folyamatok egyben ugyanezen jelek széleskörű kulturális népszerűségét, szóródását, sőt fennmaradását is biztosították. E magyarázat nélkül valójában értelmezhetetlen mind a felállított szemiotikai rendszer jelentősége, mind pedig a minstreljeleknek, többek közt az irodalmi továbbélésekben is nyomon követhető, egyedülállónak tekinthető kulturális élettartama. Míg tehát a dolgozat első három fejezete az értekezés főcímében szereplő „feketemaszkos jelölés” fogalmát fejti ki részletesen a minstrel show szemiotikai rendszerének kidolgozásától, a minstreljelek csoportosításának bemutatásán át, a jelrendszer mögöttes ideológiai tartalmáig, az értekezés második fele a negyedik fejezettől, a disszertáció alcímeként megjelölt amerikai irodalmi korpuszt vizsgálja a minstreljel műépítő szerepének kiemelésével. A negyedik és ötödik fejezet a választott 19. illetve 20. századi amerikai irodalmi szövegekben vizsgálja a minstreljel művészi diskurzus-formáló jelentőségét, az irodalmi szöveg értelmezési lehetőségeinek gazdagítását. Noha korábban számos elemzés foglalkozott a minstreljelenség jelentős kultúra- és társadalomalakító hatásaival, a kanonizált irodalmi korpusz szisztematikus vizsgálatát a minsztreutalások rendszerének tételes feltárásával elsőként ez az értekezés kísérli meg. A 19. századi elemzések négy mű: Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója (Uncle Tom’s Cabin) [1850], Herman Melville “Benito Cereno” [1855] című novellája és The Confidence-Man; His Masquerade (A szélhámos) [1857] című regénye, valamint Mark Twain Huckleberry Finn kalandjai (The Adventures of Huckleberry Finn) [1884] regénye köré csoportosítják a minstreljel irodalmi utóéletének vizsgálatát. A minstreljeleknek a 20. századi amerikai irodalmi korpuszra gyakorolt hatását a lírai valamint a drámai műnemek területére is kiterjesztettem. Az elemzett művek első csoportját azok az irodalmi szövegek alkotják, melyekben a minstreljelek rendszere következetes műépítő elemként van jelen. Ide tartoznak Ralph Ellison A láthatatlan (Invisible Man) [1952], John Berryman 77 Álomdal (77 Dream Songs) [1964] című verseskötete, illetve a fekete írónő Ntozake Shange spell #7 (A hetes számú átok) [1979] című drámája. A minstreljelek szórvány irodalmi továbbélését többek közt Flannery O’Connor A gipsznigger (”The Artificial Nigger”) [1955] című novellájának, John Barth The Floating Opera (A lebegő opera) [1956] című regénye, valamint Thomas Berger Kis Nagy Ember (Little Big Man) [1964] rövid bemutatása során elemzem. E konkrét elemzések végső célja annak beláttatása, hogy az elmúlt két évszázad amerikai irodalmában számos olyan kanonizált szöveg van jelen, melyek értelmezésében a minstrelhagyomány nem csak lehetséges, de egyben megkerülhetetlen kritikai eszköz is. Az értekezés hatodik és egyben zárófejezete kimutatja a lefolytatott vizsgálat és a kulturális fordításelméletek közötti találkozási pontokat. E rövid komparatisztikai vizsgálat keretében az utószóként szolgáló fejezet ismételten nyomatékosítja azt az egész dolgozatot átölelő célkitűzést, hogy az újszerű interpretációs megközelítések révén még érthetőbbé váljon az irodalmi és általában a kulturális utalások rendszere, és általuk egyben amerikanisztikai ismereteink palettája is gazdagodjék.

This dissertation, submitted in English, takes its subject from the area of American Studies and presents the results of a cultural-semiotic investigation. It primarily examines how the elements of a 19th-century popular theatrical tradition, commonly known as the blackface minstrel show, dispersed in the larger American (USA) culture; and how these culture-specific semiotic units or, minstrel signs, evolved ultimately as constitutive elements in literary texts. The minstrel sign is defined in the dissertation as a culture-bearing semiotic unit which in itself is capable of metonymically evoking the institution and historical context of the 19th-century American minstrel theater and tradition, while merging into itself minstrelsy’s complex political, social and ideological aspects. The research has been governed by three major objectives: (1) To identify and provide a typological classification of the minstrel signs of the minstrel theater. (2) Exploring the economic and ideological aspects of the relevant minstrel signs, which enabled as well as necessitated the extensive cultural dissemination of minstrel signs. (3) To analyze the specific cultural impact of this fundamentally theatrical-semiotic system of signs; with a special emphasis on the complex formative influence of minstrel signs upon the structure and meaning of American literature. The examination is premised on two obvious and universal propositions: (1) literary texts tend to encode a large bulk of culture-specific information which remains hidden from the uninitiated reader who lacks sufficient cultural knowledge to decode these messages; (2) the elaboration of the semiotic network of specific cultural traditions might contribute to a more refined understanding of cultural messages encoded in literary texts. The present work aims to substantiate the premises of cultural continuity and cultural literacy underlying the above statements by a concrete example, the identification of the semiotic system of minstrel signs. The introduction of the term ”minstrel sign” was prompted by various cultural inputs apart from the recognition of the minstrel sign’s apparent potential as a constitutive element in literature: (1) The heritage of the classic minstrel show (1843-1880) is still viable. Its influence has penetrated American cultural life, especially the entertainment industry, from the popular stage (vaudeville, revue) through film, popular and high literature, radio and television to consumer goods (see minstrel relics and the advertising industry). That the minstrel phenomenon as such grew beyond the confines of the cultural institution (the minstrel theater) which brought it to life, and that its life-span expanded well over that of the institution which supplied its immediate cultural context can be explained but one way. Namely, that the minstrel phenomenon, which arose from the institutional framework of the minstrel theater, incorporated from the outset such building blocks––in my conceptual framework: minstrel signs––which were not only meaningful in themselves, but could easily be transferred over and become part of any cultural text foreign to its institutional origins. (2) The definition of minstrel signs on the other hand was triggered by another, more general cultural necessity. It is a commonplace fact that various cultural mediums bombard us with billions of signs every single day and only few of these cultural signs become meaningful to us even when consciously recognized. To enable the cultural recipient to filter out and pay special attention to the historically meaningful fragments, something else is required to enhance interest in these signs. With the identification of the term minstrel signs, with the definition of their meaning, the description of their semiotic classes, the diagnosis of their ideological and other cultural contexts and with the illumination of their significance as constitutive elements in literary texts I hoped to respond to a wider cultural demand. The need to restore the meaning of certain forgotten yet still actively signaling segments of the American cultural past by making this special class of signifiers easily recognizable and unique among the other signs. The dissertation follows the structural division outlined in its title, namely, it can be divided into two main parts. The first half of the study elaborates the notion of ”blackface signification,” while the second half substantiates the literary influence of minstrelsy’s signifying arsenal. Chapter I reviews those theoretical schools which have served as sources and backgrounds for the research project. Out of this large conglomerate a Cultural Studies discipline (Minstrelsy Criticism) and a highly relevant school of literary criticism (theater and drama semiotics) determine the thematic, structural scope and––not less importantly––the language of this dissertation. The different waves of Minstrelsy Criticism have been given privileged role in this dissertation. This project is especially indebted to the third wave of Minstrelsy Criticism, which, while shifting critical attention away from issues of race––previously argued to be central to minstrelsy’s undertaking––emphasizes the significance of other alternative discourses for minstrelsy. The second significant theoretical source is supplied by the critical discourses of theater and drama semiotics, which has profoundly shaped the semiotic analysis of the minstrel theater. Utilizing the lessons drawn from general theories of theater and drama semiotics, I introduce the concept of “minstrel sign,” outline its fundamental characteristics and define its signifying function. Based on the core theatrical unit of the minstrel sign, thematic levels of theatrical communication within the minstrel show are set up, isolating (1) the structural, (2) the literary/generic, (3) the aesthetic, (4) the linguistic and (5) physical (or bodily) semiotic levels therein. In the system thus devised these thematic levels besides connoting the vertical semiotic levels of theatrical communication also signify the thematic classes of minstrel signs. Accordingly, this part of the project identifies structural minstrel signs of: the minstrel parade, the semicircular stage arrangement, the tripartite format; literary/generic minstrel signs: minstrel songs, the stump speech, conundrums, puns, and the minstrel dance; aesthetic minstrel signs: the minstrel mimicry, the minstrel grotesque and minstrel stereotypes; linguistic minstrel signs: the minstrel dialect, malapropism, homonyms and homophones; and physical (or bodily) minstrel signs: the minstrel mask, the minstrel attire, physical features, and minstrel cross-dressing, as distinctive signs within the individual thematic classes. Chapter II details the historical and cultural origins of the above thematically classified and vertically arranged minstrel signs, also noting their specific application and functioning within the signifying arsenal of the minstrel theater. When it seems necessary, I also comment on the wider cultural relevance and implication of these special signs, while identifying their interconnections with other universal cultural phenomena or aesthetic qualities, also stressing their subsequent cultural relevance and after-life. With the identification of the complete semiotic repertoire of the minstrel theater, the chapter furnishes the reader with a novel methodological tool, which might enable the easy recognition of minstrel signs in literature, and could further facilitate their identification as relevant culturally meaningful units in whatever “foreign” cultural context they might resurface. Chapter III is an intermediary division in more senses than one. On the one hand it indicates those general economic and ideological processes which triggered the rise of the previously enumerated minstrel signs, as well as places them in the larger American social and cultural context while highlighting the motivations of their emergence. On the other hand this chapter paves the way for the literary analyses in Chapters IV and V, as it points to those economic, cultural and ideological processes which fuelled the cultural popularity and dissemination of the same signs. Without this explanation neither the significance of the previously set-up semiotic system nor the unique life-span of the minstrel signs, detectable also through their literary survival, would be intelligible. While the first three chapters highlight the concept of “blackface signification” identified in the first part of the dissertation’s title from the semiotization of the minstrel show through the classification of its signs, to the elaboration of their ideological contents, the second half of the work from Chapter IV onwards, as indicated in the dissertation’s subtitle, details the relevance of blackface signification for American literary expressiveness. Chapters IV and V illustrate the formative influence of the minstrel sign upon authorial discourses while constantly acknowledging the ways in which this novel methodological tool might enrich the scope of literary interpretation. Although in the past several critical studies commented on the significance of the minstrel phenomenon in shaping contemporaneous culture and society, thus far nobody has undertaken a systematic analysis of the canonized literary corpus from the aspect of minstrel signification. The analysis of the 19th–century literary corpus will concentrate the exploration of the literary survival of the minstrel sign around four major works: Harriet Beecher Stowe’s Uncle Tom’s Cabin (1852), Herman Melville’s “Benito Cereno” (1855) and The Confidence-Man; His Masquerade (1857), and Mark Twain’s The Adventures of Huckleberry Finn (1884). The impact of the minstrel sign in the 20th century is extended to the realm of poetry and drama as well. The first section of these analyses will focus on works where minstrel signs emerge as substantive compositional features. Here I will include Ralph Ellison’s Invisible Man (1952), John Berryman’s 77 Dream Songs (1964), and black dramatist Ntozake Shange’s spell #7 as my main illustrative examples. The sporadic literary minstrel references will be explored through the brief re-reading of Flannery O’Connor’s “The Artificial Nigger” (1955), John Barth’s The Floating Opera (1956), and Thomas Berger’s novel Little Big Man (1964). The final objective of these analyses is to stress that there are numerous literary texts from the past two centuries in the reading and comprehension of which the minstrel sign is not merely a possible but also a necessary critical tool. The final chapter, Chapter VI, highlights the meeting points between this research and translation theory. In the scope of a brief comparative study once again it emphasizes the overall objective of the work, namely to make culture and literature more intelligible through the incorporation of the insights offered by novel interpretative techniques; thus also enriching the horizon of American Studies.