Gróf Széchenyi István eszmeiségének, politikai pályájának értelmezői az elmúlt másfél évszázad során nem egy alkalommal hívták már fel a figyelmet arra a tényre, hogy a gróf magánjellegű és közvélemény számára készült, s a magyar nemzet helyzetértékelésével, átalakulásával kapcsolatos megnyilatkozásaiban egy rendkívül erős, látszólagos esetlegessége ellenére is rendszeresen visszatérő, következetesen alkalmazott, s olykor „történetfilozófiai magasságokba” emelkedő, történetszemléleti megfontolásokra épülő eszmei háttér tapintható ki. Jelentős részben ezek a nemzet múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatos szisztematikus megjegyzések ösztönözték arra a dolgozat szerzőjét, hogy a könyvtárnyi léptékű Széchenyi-historiográfia e jelenségre vonatkozó megállapításaiból kiindulva Széchenyi történeti eszméit egy részletesebb vizsgálatnak vesse alá.S bár Széchenyi saját történetszemléleti „koncepcióját” nem fejtette ki „önálló rendszeralkotó mű” formájában, a korábbi eszmetörténeti kutatások rávilágítottak már arra, hogy a gróf politikai koncepcióját, programadó műveit és vitairatait mennyire mélyen hatotta át az erre a sajátos „történetfelfogásra” épülő érvelés. A 20. századi Széchenyi-historiográfia eredményei azonban nemcsak a jelenség hangsúlyos voltára mutattak rá, hanem fontos filológiai és eszmetörténeti alapkutatásokkal is hozzájárultak Széchenyi történetszemléletének pontosabb megismeréséhez. A század első felében Angyal Dávid, s a nyomában haladó Iványi-Grünwald Béla a gróf történeti eszméinek számos európai szellemi párhuzamára, szemléleti alapjára és eszmei összefüggésére derítettek fényt. Az 1970-es évek elején pedig Gergely András eszmetörténeti-rekonstrukciós vizsgálatai fejtették fel Széchenyi történetszemléletének legfontosabb alapkategóriáit és a gróf eszmerendszerében betöltött szerepét. Gergely András munkájának meghatározó jellegét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az elmúlt évtizedekben napvilágot látott életrajzok és Széchenyi-értelmezések jelentős részben ezt a konstrukciót választották kiindulópontjuknak.A jelzett eredmények ellenére azonban olyan átfogó vizsgálat, amely a gróf történetszemléleti megfontolásokat tartalmazó argumentációjának és a korabeli politikai diskurzusnak a kapcsolatát, illetve az ismétlődő érvanyag és a reformkor politikai értékvilágának összefüggéseit vizsgálta volna, még nem született. A dolgozat szerzője ezért arra tett kísérletet, hogy – részben eltérve a szakirodalomból már ismert filológiai, strukturalista, vagy rekonstrukciós kutatási irányoktól – Széchenyi történetszemléleti érvanyagának vissza-visszatérő retorikus alakzatait, „működési mechanizmusait” a reformkor politikai értékvilágának összefüggéseiben tárja fel.