E munka témája az 1919 tavaszán és nyarán 133 napig létezett Magyarországi Tanácsköztársaság szövevényes történeti emlékezete. Ez a sajátos történelmi esemény a magyar kommunista mozgalom történetének viszonylag elszigetelten ábrázolt, jelentéktelen fejezetéből a hivatalosan legfontosabb nemzeti ünneppé alakult át 30. és 40. évfordulója, 1949 és 1959 között. Ezt a tíz évet azonban nem annyira a történeti tudás gyors gyarapodása jellemezte, hanem a magyarországi kommunista hatalom hirtelen összeomlása és újjáalakítása, melyet az 1956. októberi forradalom kihívása tett szükségessé. Az első magyarországi kommün történeti értékelésének átalakulása elválaszthatatlan volt attól a szereptől, melyet 1919 betöltött 1956 kommunista re-víziójában. A jelen dolgozat célja, hogy feltérképezze e sajátos történeti folytonosság eredetét. Fontos tisztában lenni azzal, hogy az 1919-es kommunista rendszernek a történeti folytonosságban elfoglalt kiemelkedő központi helyzete döntően az 1956 utáni időszak jelensége. Valójában a Tanácsköztársaság az 1950-es években nem játszott semmiféle jelentős szerepet a történeti folyamat értelmezésében, mely 1848, a polgári forradalom, és 1948, a népi demokrácia kialakulásának kapcsolatán alapult. A disszertáció fejezetei az 1919 és 1956 közti kapcsolat eredetét elemzik, illetve a Tanácsköztársaság képének változásait e folyamat tükrében. A munka különböző részei rávilágítanak, hogy a történeti értelmezés létrejötte nagymértékben része volt annak a különös kísérletnek, melynek során a kommunista történészek igyekeztek értelmet adni a múlt hátrahagyott nyomainak. A hivatalos történelem megalkotóinak az volt a legnagyobb problémája, hogy hogyan vigyék közel absztrakt történeti értelmezéseiket a befogadó közönséghez. Az volt a gondjuk, hogy hogyan tegyék ezeket az elbeszéléseket kézzelfoghatóvá, hitelessé és elég meggyőzővé ahhoz, hogy meggyőzzék a megfigyelőt, adja föl kritikai távolságtartását. A jelen munka e távolság csökkentésének négy lehetséges technikáját mutatja be: elvont eszmék fizikai azonosságának megteremtését, valódi egyéni életek ábrázolását, a halottak maradványainak elhelyezését, és, a valódi történeti módszert példázva, a történeti források kiválogatását és rendszerezését. A második fejezet, így, az 1919 és 1956 „ellenforradalmai” között kialakuló kapcsolatot vizsgálja, és e kapcsolat viszonyát ahhoz a törekvéshez, hogy megértsék az ellenforradalom föltámadásának – ahogy a kommunisták látták az eseményeket – lehetőségét. A harmadik fejezet bizonyos szempontból korábbi évekre tekint vissza, annak érdekében, hogy rámutasson a vizsgált történeti folytonosság keletkezésének egy, a második világháborút követő háborús bűnösök pereiben megjelenő fontos aspektusára. Ezek a jogi aktusok valódi személyeket állítottak a színpadra, akiknek a tényleges életútjuk igazolta az ellenforradalom folytonosságát 1919-től 1944-ig, a német megszállásig és a magyar fasiszták uralomra jutásáig. A negyedik rész a kommunista korszak legmonumentálisabb megemlékező jellegű építményét, a Munkásmozgalmi Panteont elemzi. Az emlékmű a misztikus test középkori fogalmához hasonló sajátos történeti megjelenítést hozott létre, mely központi szerepet játszott a part önértelmezésében. Ezáltal a történeti folytonosság megértése tényleges fizikai testek jelenlétéhez kötődött. Az utolsó fejezet a kommunista történetírás jellegzetességeinek alapos vizsgálatával zárul, melynek célja, hogy kimutassa e történetírás műfaji hagyományát, valamint a valódi dokumentumokhoz való viszonyát. The subject of this work is the labyrinthine historical memory of First Hungarian Soviet Republic that lasted precisely 133 days in the Spring and Summer of 1919. This particular historical event grew from a relatively isolated particle of the history of the Hungarian communist movement into the most highly praised national celebration between the years of the 30th and 40th anniversary, 1949 and 1959. These ten years, however, marked not only the rapid accumulation of historical knowledge, but rather a radical break and re-formation of communist power in Hungary that was demanded by the challenge of the October revolution in 1956. The transformation of the historical appraisal of the first Hungarian commune was inseparable from the role 1919 played in the communist re-vision of 1956. The purpose of this thesis is to map out the genesis of the representation of this specific historical continuity. It is important to notice that the extraordinary central position of the 1919 communist system in historical continuity was predominantly a phenomenon of the period after 1956. In fact, the event of the First Hungarian Soviet Republic did not play any significant role in the construction of the historical process that crystallized around the connection of 1848, the democratic revolution, and 1948, the foundation of the people’s democracy. The chapters of the dissertation analyse the genesis of the connection of 1919 and 1956, and the transformations of the First Hungarian Soviet Republic according to this relationship. Various parts of the work demonstrate that the coming into existence of historical construction was embedded to a large extent in the weird attempt to appraise the traces of what the past had left behind. The problem of history producers was how to bring abstract historical interpretations closer to the audience. Their concern was how to make these narratives tangible, authentic and convincing enough to persuade the observer to give up his or her critical distance. The work identifies four possible techniques of closing the distance: through claiming the physical identity of abstract ideas, by presenting real individual lives, by the organization of corpses and, as the historical method proper, through the selection and ordering of historical sources. Thus, the second chapter investigates the emerging historical connection between the ‘counterrevolutions’ of 1919 and 1956 and its relationship with the effort to understand the possibility of the resurrection of the counterrevolution, as communists saw it. The third one, then, is a flashback to point out an important aspect of the genesis of the analysed historical continuity in the trials of war criminals that followed World War II. These legal procedures staged real persons whose actual lives demonstrated the continuity of counterrevolution from 1919 until 1944, the German occupation and the take-over of the Hungarian fascist movement. The fourth section provides an analysis of the most monumental commemorative construction of the communist era, that of the Pantheon of the Labour Movement. The memorial itself constructed a peculiar representation of history similar to the medieval notion of the mystical body that played a crucial role in the self-construction of the party. Thereby the comprehension of historical continuity was crystallized around concrete material corpses. The final chapter closes the investigation with a profound examination of the characteristics of communist historiography in order to establish its generic tradition as well as its foundation upon and relationship with real records.