Az autoimmun betegségekben és antifoszfolipid szindrómában kimutatható antifoszfolipid antitestek elősegítik az artériás és/vagy a vénás thrombózisok valamint a szülészeti komplikációk kialakulását. Az anti-β2 glycoprotein autoantitest aktiválja a trombocytákat, ami együtt jár a thrombocyták fokozott adhéziójával, melyet számos receptor közvetít. A humán thrombocyták adhéziójának kimutatására fehérjével fedett mikroplate alapú módszert dolgoztak ki. Munkám célja egy thrombocyta adhéziós módszer beállítása volt fibrinogénnel fedett mikroplaten, a reakció optimális paramétereinek meghatározása, majd (ezen módszerrel) a funkcionális antifoszfolipid antitestek (aPL) vizsgálata egészséges egyének és betegek szérum ill. plazma mintáiban. A thrombocyták adhéziójának meghatározását fibrinogénnel fedett mikroplaten a thrombocyták savas foszfatáz aktivitásának spektrofotometriás meghatározásával mértük p-nitro-fenil-foszfát szubsztrát használatával, a thrombocyták TritonX100-zal történő lízisét követően. A thrombocyta adherencia mértékét az adhézió %-ban ill. a látszólag letapadt thrombocyták számában fejeztük ki Eredményeink azt mutatták, hogy a Nunc Maxisorp laposaljú platere 0,5-10 µg/lyuk koncentráció tartományban kitapasztott fibrinogén mennyiségével a thrombocyta adhézió mértéke fordított arányban változott. Az optimálisnak talált 0,5µg/50µl PBS/lyuk mennyiségű kitapasztott fibrinogén a 100x103/µl-re hígított thrombocyta dús plazmából (PRP) a thrombocyták jól mérhető adhézióját eredményezték, míg BSA-val fedett platen az adhézió elhanyagolható volt. Az ADP kiváltotta adhéziónövekedést vizsgálva a PRP hígítása a legkedvezőbb a Hepes pufferben volt a fiz. só, és thrombocyta szegény plazmával összevetve (PPT), és a stimulálószer platehez történő közvetlen adása előnyösebbnek látszott a thrombocytákkal történő előinkubálással szemben. Az ADP 10 és 20 µM koncentrációnál a thrombocyták adhézióját koncentrációfüggő módon növelte. Négy különböző mikroplatet összehasonlítva rendszerünkben a VWR U aljú plate látszott legkedvezőbbnek, ezt követte a Nunc Maxisorp laposaljú plate, mely utóbbit választottuk kísérleteinkben az irodalmi adatokhoz való jobb összevethetőség végett. A különböző donorokból származó thrombocyták eltérő módon kötődtek a fibrinogénhez.   A funkcionális antifoszfolipid antitestek kimutatásához 147, a rutin diagnosztikában mért szérum és plazmamintákat, és 28 egészséges egyén mintáját ADP nélkül, vagy 0,2 µM végkoncentrációjú, szuboptimális dózisú ADP jelenlétében vizsgáltuk. A 250-szeresre hígított mintát (amely koncentráció már biztosan nem gátolja a sejtek adhézióját) a 100x103/µl thrombocyta számú PRP-vel 1:1 arányban adtuk a fibrinogénnel fedett mikroplatekhez. Mintáinkat a következő csoportokra osztottuk: Kontroll; anti-β2-GP/aCL negatív; LA+; anti-β2-GP/aCL IgG+ és anti-β2-GP/aCL IgM és/vagy IgA pozitív. A betegek mintái ADP nélkül az aPL-IgM/IgA, ADP jelenlétében pedig a LA+ csoportban szignifikánsan emelkedett thrombocyta adhéziót idéztek elő mind a kontrollokhoz, mind az aPL- csoporthoz képest. A funkcionális aPL antitestek pozitivitásának megállapításához a kontroll átlag +2SD alapján számítva a cutoff ADP nélkül 41,04%, ADP-vel 48,51%-nak adódott. Ily módon ADP jelenléte nélkül 147 betegből 7 esetben, ADP-vel 8 esetben tudtunk funkcionális aPL antitestet azonosítani módszerünkkel. Az aPL antitestek kimutatására használt jelenlegi módszerek nem eléggé specifikusak a thrombózis és terhességi komplikációk kimutatására, ezért indokoltnak látszik új funkcionális módszerek beállítása. Jelen munkánkból kapott adatok biztatóak, de természetesen csak kiindulásnak tekinthetők, számos további vizsgálat elvégzését teszik szükségessé. Eredményeink azt sugallják, hogy a további méréseket célszerű mind az ADP nélkül és az ADP szuboptimális koncentrációja mellett is elvégezni. Fontos lenne továbbá eredményeinket a klinikai adatokkal is összehasonlítani, amivel alá lehetne támasztani a módszer alkalmazhatóságát.