Időről időre az a képlet lebeg a lelki szemeim előtt, hogy X-től az Y-ig haladunk, ahol az X a múltat, az Y pedig a jelent reprezentálja: az indusztriálistól a poszt-induszriálisig; a forditól a poszt-fordiig; a feldolgozóipartól a szolgáltatások piacáig. A képlet egy újabb verziója sokkal komplexebb: az elsőtől a másodikig, majd a harmadikig (, amely a jelenben játszódik) a negyedik ipari forradalomig jutunk el. Az első a gépesítés, a második a tömeggyártás, a harmadik az automatizáció, és a negyedik maga a digitalizáció volt, amelyhez a mesterséges intelligencia (AI), a robotok és a nanotechnológia is hozzátartozik. Valamennyiünknek a negyedik stádium a “munka végének” kikiáltásával ér fel, azaz a munka átalakulásával, amely azt jelenti, hogy az embernek nem kell majd dolgoznia. Ez a gondolatmenet nem tükrözi a nézeteimet, mivel azt feltételezi, hogy a fejlődés egyenesen arányosan halad előre, és tudatosan egy egyszerű rendszer mentén határozza meg, hogy milyen gazdasági cselekvés vethető latba, amely nem más, mint a dolgok előállítása. Ebben a keretrendszerben nem létezik más a technoracionális kapitalista termelésen kívül. A fejezetben ezeket a felvetéseket taglalom a munkával kapcsolatban, a több eszközzel felvértezett feminizmusom segítségével karöltve.