A dolgozat célja a későcsászár- és hunkor hatalmi átalakulásainak nyomon követése a Maros alsó szakaszaként meghatározott kistáj történeti és régészeti vizsgálata által. A kistáj ezen időszakának történeti és régészeti kutatástörténete közvetlen módon – úgymond – nincs kiélezve a lehetséges hatalmi-struktúrák szempontjából történő megközelítésre, amely nem véletlen, ugyanis ez a szemlélet többnyire csak napjaink kutatásának került homlokterébe. Mindazonáltal lehetőség adódott a téma kutatástörténetének egy olyan tematikai csoportok metszés-, vagy kapcsolódási pontjai mentén való vizsgálatára, mint a kistáj településtörténeti kutatásai és leletanyagának tipológiai és kronológiai rendszerezése, valamint ugyanazon leletanyag és/vagy az írott források alapján a késő császár- és hunkori népességnek – rendszerint etnikai – meghatározása. A téma vizsgálata szempontjából rendelkezésre álló – történeti írott és régészeti – forráscsoportok jellegükből adódóan más-más lehetőségeket rejtettek magukban, ezért igyekeztem azokat saját tudományterületük keretén belül és sajátos módszereik által értékelni, továbbá ezt követően – a vegyes érvelést elkerülendő – a kapott eredményeket párhuzamba állítani és „szembesíteni” egymással. Az eddig használatban levő, esetenként konvencionális és néha prekoncepcióktól sem mentes kronológiai rendszerek összehangolásának nehézsége egy következetes és egységes kronológiai rendszer kidolgozását indokolta. A szeriáció és korreszpondencia-vizsgálat együttes alkalmazásával a kistájról származó 477 temetkezés alapján 6 különböző fázist lehetett elkülöníteni. Ezen belül a késő császár- és hunkor időszakának a IV., V. és VI fázisok felelnek meg, amelyek alatt abszolút kronológiai értelembe véve sorban a 3. század vége és a 4. század vége (IV), a 4. század utolsó harmada és az 5. század első két évtizede (V), valamint az 5. század első évtizedei és az 5. század közepe, vagy annak 60-as évei (VI) közötti periódusok érthetőek. Ami a 3. század végi források esetében egyértelműnek tekinthető, hogy Dacia feladását követően az Al-Dunától északra fekvő barbaricumban a különböző gensek közötti hatalmi harcokat követően jelentős hatalmi átalakulások mentek végbe, amelyek az Alföld hatalmi-struktúráit sem hagyták érintetlenül. A szinte rendszeres barbár konfliktusok újabb és újabb csoportok megjelenését feltételezhetik az Alföldön. Az alföldi – decentralizált – hatalmi-struktúrák képtelenek voltak kiterjeszteni hatalmukat a kezdetben alárendelt státusú, vagy státuscsoportba sorolt új barbár elemekre és azokat integrálni. A sorozatos barbár hatalmi harcok következtében a 3. század végén és a 4. század középéig a gensek rendívül „képlékenyekké” váltak lévén, hogy hatalmi-struktúrák szűntek meg és ezek csoportjai más gensekhez csatlakoztak, amelyeket a hatalom stabilitásának, mértékének és az idő függvényében vagy sikerült integrálniuk, vagy nem, ami ismét instabilitást eredményezett (Arcaragantes–Limigantes). A római “külpolitika” szándéka a limes előterének egy szövetségi rendszer keretében való biztosítása lehetett, amely nem tűrte meg az ezen kívül eső barbár gensek hatalmi koncentrációját, sem a limes előterének instabilitását. A Hun hatalmi központnak az Alföldre való áthelyezése ezt követően egy olyan hatalmi összpontosulást jelenthetett, amely – ha rövid időre is, de – integrálhatta a korábbi alföldi hatalmi-struktúrákat és/vagy azok töredékeit is, amelynek felbomlását (Nedao) követően újabb hatalmi-struktúrák jöhettek létre, ám ezúttal szerveződés szempontjából már magukba olvasztva a Hun „nomád-államalakulat” számos jellegzetességeit. Ami a kistáj késő császárkori, különböző mértékben interkonnektált társadalmait illeti úgy fest, hogy egy leszármazási alapon, vélhetőleg klán szinten szerveződő, viszonylag közel egyenlő szegmensekből álló, heterarchikus közösségeiről beszélhetünk. A késő császárkorban a hatalomnak egy viszonylag kis mértékű koncentrációjával, vagyis decentralizációjával lehet számolni, amely csak ritka esetben haladhatta meg a klán szintet és terjedt ki egy összetettebb törzsi, vagy szegmentáris szintig, ahol vélhetőleg az eltérő ősöktől való leszármazási rend biztosította az uralomhoz szükséges legitimációt. A hatalomnak ezt a kismértékű koncentrációját támogatja a viszonylag egyidejű római aranyérmék Kárpát-medencei területi eloszlása és regionális koncentrációja alapján kirajzolódó hatalmi körzetek elhelyezkedése is. A korábbi klán alapon szerveződő heterarchikus, alapvetően decentralizált hatalmi-struktúrát képező társadalmak az ugyancsak klán alapon szerveződő, de ezúttal centralizált nomád-állam struktúráiba feltételezhetően könnyen integrálódni tudtak. Azonban ez az integráció már egy összetettebb társadalmi komplexitást eredményező folyamat lehetett, amely újabb státuscsoportok megjelenését eredményezhette. / The aim of the dissertation in a narrower sense is to trace the power transitions of the Late Roman and Hun periods through the historical and archaeological investigation of the micro-region defined by the lower Maros valley. The micro-regions historical and archaeological research history isn’t focused to such an approach from the point of view of possible power-structures. However, it was still possible to analyse the research history of this topic along the “intersection” of some thematic groups in the literature. From the point of view of the topic, the relevant – historical and archaeological – sources according to their nature, offered different opportunities for the research. The historical sources presumed a deductive, or a top to bottom approach, while the archaeological sources deriving directly from the micro-region made it possible to analyse them in an inductive, or in a bottom-up way Hence, I tried to evaluate them according to their own discipline’s specific methods, and to compare the given results without the use of the “mixed argumentation”. The synchronization of the available chronological systems seemed to be very difficult, some of them were conventional, and there could be traced several preconceptions as well which led to the necessity to elaborate a separate and a consistent chronological system for the micro-region. According to the results of the seriation analysis one could distinguish 6 different phases. The Late Roman period and the Hun period corresponds to the IVth, Vth and VIth phases, which in terms of absolute chronology can be outlined as the periods between the end of the 3rd century – end of the 4th century (IV), the period between the last third of the 4th century – the first two decades of the 5th century (V), and the last period is between first decades of the 5th century – the middle or the 60’ of the 5th century (VI). Based on the written historical sources it seems to be quite obvious that after the abandonment of province Dacia due to the power-struggles between the different genses several transformations took place in the Barbaricum from north of the lower Danube. As a consequence, the already fragmented like power-structures of the Alföld region became considerably weakened. Based on the data from the historical sources one could presume the appearance of groups of several genses in the Alföld region. By the end of the 3rd century and the middle of the 4th century due to the repeating power-struggles of the time, the genses became very “malleable”, power-structures disappeared and their groups joined other genses, which they either succeeded to integrate, or not depending on the stability of their domination, which again generated instability (Arcaragantes–Limigantes). The intention of the roman foreign policy was to secure the territories in front of the limes within the framework of an alliance-system, and this policy couldn’t tolerate the concentration of power in any of the barbarian gens, neither the instability of this system. The relocation of the Hun power-centre in the Alföld region could meant such a high level of concentration of power in the Carpathian basin, that it could integrated – even if just for a short time – the former power-structures, or at least their remnant groups, which’s disintegration (Nedao) could led to the formation of some new power-structures, but this time keeping some elements characteristic of the “nomadic state”. Regarding the societies of the micro-region from the Late Roman period, it appears that they can be perceived as interconnected communities consisting of nearly equal segments, organized on the basis of kinship and descent, probably at the clan level. One can presume a small degree in the concentration of power within these societies i.e., it seems that the decentralization of power was much more characteristic, it could only rarely exceed the level of the clans and to extend to a much more complex tribal, or segmental level, and it seems that the legitimation of dominance was probably assured by the descent hierarchy from a certain ancestor. This kind of small degree of concentration of power (decentralization) in the micro-region is also supported by the distribution and concentration of the roman gold coins in the Carpathian Basin. The former clan-based, heterarchical, basically decentralized power-structure like societies presumably were able to easily integrate into the structures of the nomadic-state, which was also organized on a clan basis, but this time centralized. Although, this integration could have been a process resulting in a more advanced social complexity, and in the meantime also provoked the emergence of new status groups.