Nagyari József tábori prédikációinak világa teológia- és homiletikatörténeti szempontból egyaránt eklektikusnak nevezhető, ami a 17. század utolsó harmadában korjelenségnek számít az európai protestantizmus életében. Ez a sokszínűség azonban, számos kortársától eltérően, nála nem jelenti kiüresedett teológiai sztereotípiák ismételgetését. Az ószövetségi gyökerű történetteológiai gondolkodás sajátos szemléleti elemei (a hatezer éves világtörténeti keret, a profetikus prédikátori magatartás, a zsidó-magyar sorspárhuzam érvényesülése, a hazai történelmi személyiségek bibliai mitizációja stb.), a puritánus, coccejánus hátterű kegyesség és a vallásos színezetű politikai publicisztikai hagyomány egyensúlyban vannak prédikációiban. Ezek a tényezők együttesen adnak határozott világnézeti és retorikai tartást Apafi Mihály udvari prédikátora gondolatainak a szétesés küszöbén álló erdélyi világban. Nagyari József azon kevés 17. századi íróink egyike, akik nagy történetfilozófiai rendszerek topikus elemei mellett személyes, biografikus elemeket is megszólaltatnak műveikben, méghozzá úgy, hogy a két tényező egymást erősíti. A török Bécs alatti vereségével (1683) azonban végérvényesen véget ér valami a magyar szellemi életben is: megváltozik az a hermeneutikai szituáció, amely a wittenbergi gyökerű protestáns történelemszemléletet a török időkben legitimálta. Ami a magyar prózában eszmetörténetileg Károlyi Gáspár Két könyvével (1563) elkezdődött, Nagyari József tábori prédikációival ér véget 1683-ban, s ez a tény már önmagában is előkelő helyet biztosíthat a nyomtatásban most először megjelenő szövegeknek a magyar irodalom és művelődés történetében.