A metabolikus szindróma jelenleg az egyik legelterjedtebb egészségügyi probléma. Világszerte közel 30%-os az érintettségi aránya, és a következő két évtizedben várhatóan a lakosság több mint felét érintheti. A metabolikus szindróma előfordulásának növekedése számos tényezőhöz köthető, például a mozgásszegény életmódhoz, a nem kedvező környezeti hatásokhoz és a nem megfelelő táplálkozáshoz. Becslések szerint a metabolikus szindróma prevalenciája folyamatosan emelkedik, és elsősorban a nőket érinti. Az 50 év feletti korosztály az érintettek kevesebb, mint felét teszik ki. A metabolikus szindrómát kardiometabolikus kockázati tényezőcsoportként tartják számon, magába foglalva a központi elhízást, a hiperglikémiát, az inzulinrezisztenciát, a magas vérnyomást, és a diszlipidémiát. Ezenkívül az oxidatív stressz, a hiperurikémia és az immunrendszeri rendellenességek is összefügghetnek a szindróma kialakulásával. Számos hatékony gyógyszeres terápia elérhető a metabolikus kockázati tényezők kezelésére és a kardiovaszkuláris szövődmények megelőzésére. A lipázgátlók, az orlisztát és a cetilisztát csökkentik a zsírfelszívódás mértékét és gátolják a zsírhidrolízist. A GLP-1 receptor agonisták közül az exenatid, a liraglutid és a szemaglutid serkentik az inzulinszekréciót, továbbá gátolják a glukagon szekréciót és késleltetik a gyomor kiürülését is, étvágycsökkentőként szolgálnak. A szemaglutid a többi GLP-1 receptor agonistánál hatékonyabb a fogyásban, és jelenleg az egyik legnépszerűbb gyógyszer a piacon. A tirzepatid a legújabb gyógyszer az elhízás kezelésében és szintén nagyon eredményes. A vérnyomáscsökkentő gyógyszeres terápia célja az 140/90 Hgmm értékű vérnyomás beállítása. Bár a diuretikumok a leggyakrabban alkalmazott vérnyomáscsökkentők, fontos tudni, hogy metabolikus szindrómával rendelkező betegeknél ezek növelhetik a cukorbetegség kialakulásának esélyét. A β-blokkolók szintén elősegítik az újonnan kialakuló cukorbetegség kialakulását, bár az ebbe a kategóriába tartozó újabb értágító szerek már mellőzik ezeket a káros hatásokat. A kalciumcsatorna-blokkolók általában semlegesek, míg végül az angiotenzin-konvertáló enzim gátlók az elsődleges terápiás választásnak számítanak metabolikus szindrómában, kettes típusú diabétesz mellituszban. Ezek a gyógyszerek kevésbé terhelik a szervezetet káros anyagcsere hatásaik tekintetében, mint más vérnyomáscsökkentő szerek. A metformin, életmódbeli beavatkozással együtt alkalmazva, hatékony a cukorbetegség megelőzésében károsodott glükóz-anyagcseréjű betegeknél. Az akarbóz és a miglitol α-glükozidáz inhibitorok, csökkentik az étkezés utáni hiperglikémiát, alkalmazásuk szignifikáns kockázatcsökkenéssel jár a szív- és érrendszeri betegségek, és a magas vérnyomás kialakulásában. A szulfonilureák gátolják a KATP csatornákat, aminek következtében inzulin szabadul fel. A tiazolidindionok, amelyeknek a célpontja a peroxiszóma proliferátor aktivált receptor-γ, képesek javítani az inzulinérzékenységet a vázizomzatban, csökkentik a zsír lerakódását, és javítják annak újraeloszlását is a zsírszövetben. A kóros LDL-szint csökkentése a diabéteszes diszlipidémia kezelésének alapja, aminek legfontosabb eleme a sztatinterápia. Egyéb LDL-szintet csökkentő gyógyszerek is rendelkezésre állnak, amelyek szintén hatásosak, ilyen pl. a koleszterin felszívódását gátló ezetimib, a peroxiszóma proliferátor aktivált receptor-α agonista fibrátok, vagy a monoklonális antitestek, amelyek gátolják a protein konvertáz szubtilizin/kexin 9 enzimet. A megemelkedett trigliceridszint a diabéteszes diszlipidémia szembetűnő jellemzője, így olyan szerek, amelyek kifejezetten a triglicerideket célozzák fontos elemei a kezelésnek. A nikotinsav és a fibrátok csökkentik a trigliceridszintet sztatinkezelésben részesülő betegeknél. A két hosszú láncú omega-3 zsírsav, az eikozapentaénsav és dokozahexaénsav szintén csökkentik a szérum trigliceridszintet és a VLDL-szintet egyaránt.