Posztoperatív betegutak gazdasági optimalizálása: rehabilitációs szolgáltatások keresletének és fizetési hajlandóságának felmérése

Abstract

Bevezetés: A modern sebészeti ellátásban a minimálisan invazív technikák, az ERAS-alapú perioperatív protokollok és a finanszírozási ösztönzők együttesen hozzájárultak a kórházi tartózkodási idő csökkenéséhez. A korai hazabocsátás ugyanakkor azt eredményezi, hogy a posztoperatív felépülés egyre nagyobb része az otthoni környezetben zajlik, ahol a betegnek és hozzátartozóinak nagyobb szerepet kell vállalniuk a tünetek értelmezésében, a sebellenőrzésben, a mobilizációban és az alapvető ápolási feladatokban. A hazabocsátás utáni támogatási igények és az ezekhez kapcsolódó fizetési hajlandóság hazai sebészeti betegpopulációban kevéssé ismert. Célkitűzés: A kutatás célja a Debreceni Egyetem Klinikai Központ sebészeti ellátóhelyein elektív műtéten átesett betegek hazabocsátás utáni kiegészítő posztoperatív szolgáltatások iránti igényeinek, attitűdjeinek, posztoperatív szorongásának és hipotetikus fizetési hajlandóságának felmérése volt. Anyag és módszer: Feltáró jellegű, keresztmetszeti, kérdőíves vizsgálat történt két sebészeti ellátóhelyen: a Nagyerdei Campus Sebészeti Klinikáján és a Kenézy Gyula Campus Egynapos Sebészeti Központjában. A vizsgálatban 134 elektív sebészeti beteg vett részt. A papíralapú, önkitöltős kérdőív demográfiai, szocioökonómiai és klinikai háttérváltozókat, kilenc posztoperatív támogató szolgáltatás Likert-skálás értékelését és kényszerített rangsorolását, tíz attitűdállítást, posztoperatív szorongásra vonatkozó 0–10-es numerikus értékelő skálát, EQ-5D-3L dimenzióihoz igazodó egészségiállapot-blokkot, nyitott fizetési hajlandóság kérdést, bizonyossági skálát és fix árú csomagválasztási feladatot tartalmazott. Az elemzés leíró statisztikákat, kétváltozós próbákat, korrelációs elemzéseket, feltáró faktoranalízist, valamint többváltozós regressziós modelleket foglalt magában. Eredmények: A minta átlagéletkora 50,9 év volt, a betegek 65,7%-a egynapos sebészeti ellátóhelyről került bevonásra. A hazabocsátás időpontjában a válaszadók 79,9%-a fájdalmat vagy diszkomfortot, közel 60%-a a szokásos tevékenységekben korlátozottságot, 44,8%-a pedig mobilitási nehézséget jelzett. A Likert-skálás értékelésben a 0–24 órás telefonos ápolói elérhetőség kapta a legmagasabb átlagpontszámot, míg a kényszerített top 3 rangsorolásban az otthoni ápolói vizit és az otthoni gyógytorna bizonyult a legfontosabbnak. A válaszadók 62,7%-a jobban bízna a Klinika által szervezett szolgáltatásban, mint egy külső cégében. Pozitív fizetési hajlandóságot a betegek 67,2%-a jelzett, a medián WTP 10 000 Ft/hét volt. A fix árú csomagválasztásban 51,5% választott valamilyen fizetős csomagot, az alapcsomag lényegesen népszerűbb volt, mint a prémiumcsomag. A magasabb posztoperatív szorongás szignifikánsan együtt járt a nagyobb összesített szolgáltatásigénnyel, ugyanakkor nem bizonyult a fizetési hajlandóság szignifikáns prediktorának. A pozitív WTP jelenlétét elsősorban az iskolai végzettség és a társadalombiztosításon túli fizetés elfogadását jelző attitűd befolyásolta. Következtetések: A korai hazabocsátás nem azonos a teljes posztoperatív felépüléssel, a betegek jelentős része otthonában is fájdalommal, funkcionális korlátozottsággal és bizonytalansággal szembesül. A posztoperatív támogatási igények több dimenzióban jelennek meg: kommunikációs-biztonsági, fizikai segítségnyújtási és funkcionális rehabilitációs elemek egyaránt fontosak. A betegek körében mérhető fizetési hajlandóság mutatkozik kiegészítő posztoperatív szolgáltatások iránt, de ez mérsékelt, árérzékeny és jelentősen függ a szocioökonómiai, valamint attitűdbeli tényezőktől. A szubjektív szolgáltatásigény és a fizetőképes kereslet nem azonos, ezért egy jövőbeli posztoperatív támogatási modell kialakításakor a betegbiztonsági, szolgáltatásfejlesztési és méltányossági szempontokat egyaránt figyelembe kell venni.