Michel Foucault’s genealogical critique emerges at the intersection of two problematics. The first is the decline of the universalizing and totalizing critique, phenomenon that questions the possibility of the critique based on any substantive basis, while the second is the present-day importance of the human sciences, coupled with the methodological difficulty of their critique. Foucault in the methodological parts of his books and in some programmatic writings diagnosed the crisis of critique, which is reflected in the concepts used by it, its empirical validity, efficacy and possible dangerousness in case it mediatizes power effects. An important element of this crisis is the recourse to the ‘repressive hypothesis’ in critical theories, which makes it impossible to analyze contemporary power relations in an adequate way. How come that those are the human sciences that become the important object of Foucault’s genealogical critique? Those sciences, which categorize individuals and are linked to institutions of normalization, compensation or punishment, are named ‘human sciences’ in Foucault’s usage. The ‘human sciences’ comprise psychology, psychiatry, criminology, special education, etc., and, in a certain sense, sociology as well, all those sciences that can have an important role in regulating, reforming and subjecting the individuals. Is it possible to criticize them for the fact that they are not sufficiently (or not at all) scientific? For the fact that what they are supposed to reveal concerning the human world is only illusory and that they are totally subjected to external, political and power interests? This is actually the way how approaches stemming from critical sociology or social constructionism criticize their phenomena. Therefore, the type of critique rejected by Foucault is epitomized by critical sociology (however this approach is never mentioned by him), when it aims at the human sciences. In order to prove this, I analyzed the sociological critiques of ‘special education’. Therefore, for Foucault, the task is to analyze the human sciences in a way that his genealogies do not fall back on the level of the human sciences. In fact, genealogy, in the first place, is formulated as an anti-method against the human sciences. This is the reason why it has to reject all kinds of traditional meta-theories and critical theories, as well as all external norms, while preserving the critical force; it has to avoid that its analyses and objects become similar to that of the human sciences, which are its adversaries; and finally, it has to distance itself from the other critical interpretations of the human sciences, namely from those that originate in critical sociology, social constructionism or antipsychiatry. We can only understand Foucault’s texts adequately if we bear in mind these distinctions. His analyses have to be understood not only as a critique of the subjugating human sciences, but also as a battle waged against the sociological, sociologizing, constructionist and antipsychiatrical approaches. Therefore the relationship of the genealogical approach to the epistemological critique is of utmost importance. Foucault excludes the epistemological critique, which can be proved by an internal analysis of his genealogy (and of other programmatic writings and lectures). However, this characteristic of genealogy becomes significant exterior to it as well, namely concerning the question of critique as such. This is so because, according to our demonstration, the epistemological critique of the human sciences leads to contradictions in every case. Therefore, not only Foucault does not have recourse to epistemological critique, but his analyses can also be used as a critique of the meta-discourses that do have recourse to it. So what is the relationship between Foucault’s position that excludes epistemological critique and the fact that all the other critiques suppose the epistemological critique, on which they ultimately rely?

Michel Foucault genealógiai kritikája két problematika metszéspontján keletkezik. Az első az univerzalizáló és totalizáló kritika hanyatlása, amely jelenség megkérdőjelezi a szubsztantív alapzatra épülő kritika egyáltalában vett lehetőségét, a másik pedig az embertudományok jelenkori fontossága, párosulva kritikájuk módszertani nehézségével. Foucault néhány programszerű tanulmányban és könyveinek módszertani részeiben a kritika válságát diagnosztizálta, amely megmutatkozik fogalomkészletében, empirikus érvényességében, hatékonyságában, és esetleges veszélyes mivoltában is, amennyiben hatalmi effektusokat közvetíthet. E válság lényeges eleme a „represszió hipotézisének” használata a kritika elméletekben, amely pedig Foucault szerint nem alkalmas a jelenkori hatalmi viszonyok elemzésére. De miért is válnak Foucault-nál az embertudományok a genealógiai kritika kitűntetett tárgyává? Azokat a tudományokat, amelyek individuumokat kategorizálnak, és különböző normalizáló, kompenzáló avagy büntető intézményekhez kötődnek, Foucault nyomán „embertudományoknak” nevezhetjük. Ilyen tudományok a pszichológia, a pszichiátria, a kriminológia, a gyógypedagógia stb., és bizonyos értelemben a szociológia is, mindazok, amelyeknek jelentős szerepük lehet az individuumok szabályozásában, átalakításában és alávetésében. Vajon lehet-e és érdemes-e őket azon az alapon bírálni, hogy nem eléggé (vagy egyáltalán nem) tudományosak? Hogy amit az emberi világból feltárni vélnek, az puszta illúzió, illetve hogy teljesen a külső, hatalmi-politikai érdekeknek alávetve működnek? A kritikai szociológia és a „társadalmi konstrukcionizmus” neve alatt összefoglalható megközelítések általában így járnak el. Tehát, a Foucault által elvetendőnek ítélt „leleplező” típusú kritika, amennyiben célpontját az embertudományok jelentik, a kritikai szociológiában valósul meg (amelyet jóllehet Foucault sohasem taglal). Ezen állítás bizonyításának érdekében a gyógypedagógia szociológiai kritikáinak elemzését végeztem el. Foucault számára tehát az a feladat adódik, hogy úgy elemezze az embertudományokat, hogy genealógiái ne essenek vissza az embertudományok szintjére – a genealógia elsősorban az embertudományos módszerrel szembeni „antimódszerként” fogalmazódik meg. Ezért el kell vetnie mindenféle hagyományos metaelméletet és kritikai elméletet, illetve mindenféle külső normát, de akképp, hogy megmaradjon elemzéseinek kritikai ereje; el kell kerülnie, hogy elemzései és tárgyai az embertudományokéihoz legyenek hasonlatosak, amelyek ellen küzd; s végül el kell távolodnia az embertudományok egyéb kritikai elemzéseitől, azoktól, amelyek a kritikai szociológiából, a társadalmi konstrukcionizmusból vagy az antipszichiátriából erednek. Akkor érthetjük meg Foucault szövegeit adekvát módon, ha figyelünk e megkülönböztetésekre. Elemzéseit ugyanis úgy kell értenünk, mint amelyek nem csupán a hatalom és az „alávető” embertudományok kritikáját célozzák, hanem úgy is, mint a szociológiai, szociologizáló, konstrukcionista és antipszichiátriai megközelítések elleni szüntelen harcot.
Lényeges kérdés tehát a genealógiai megközelítés viszonya az episztemológiai kritikához. Foucault kizárja az episztemológiai kritikát, amely bebizonyítható genealógiájának belső elemzése (miként programadó írásainak és előadásainak elemzése) révén. Azonban a genealógia e jegye a genealógián kívül is jelentőségre tesz szert, mégpedig a kritika egyáltalában vett lehetőségét tekintve. Ugyanis, bizonyításunk szerint, az episztemológiai kritika mindenképp ellentmondásokhoz vezet az embertudományok kritikáját illetően. Vagyis Foucault nem csak hogy nem folyamodik episztemológiai kritikához, hanem rajta keresztül kritizálhatóak az ezt használó metadiskurzusok. Mi tehát a viszony Foucault az episztemológiai kritikát kizáró álláspontja és ama jelenség között, hogy a többi kritika, éppen ellenkezőleg, minden esetben feltételezi az episztemológiai kritikát és rá támaszkodik?