A Római Statútum kihirdetésének alkotmányos akadálya

Abstract

1998. július 17-e a nemzetközi igazszolgáltatási struktúra egyik legfontosabb mérföldköve: ezen a napon született meg a Római Statútum, amelyet a kodifikálásban résztvevő 148 államból 120 támogatott. A Statútum 86. cikke expressis verbis rögzíti, hogy „a Részes Államok kötelesek […] teljes mértékben együttműködni a Bírósággal a Bíróság joghatóságába tartozó bűntettek miatti nyomozás és büntetőeljárás során.” Mint minden nemzetközi szerződés, úgy a Statútum esetében is érvényesül a pacta sunt servanda elve, amelyről explicit formában a szerződések jogáról szóló 1969. évi Bécsi Egyezmény 26. cikke rendelkezik, rögzítve, hogy „minden hatályos szerződés kötelezi a részes feleket [amelyeket] jóhiszeműen kell végrehajtaniuk.” Ahogy arra az Állandó Nemzetközi Bíróság is rávilágított, egy érvényes és hatályos nemzetközi kötelezettség esetében az érintett állam köteles megtenni minden olyan belső jogi intézkedést, amely annak végrehajtásához szükséges. Miért is fontos mindez? Magyarország ugyan ratifikálta a Statútumot, azonban azt a mai napi napig nem hirdette ki, amely azért tekinthető jelentős mulasztásnak, mert ha a Bíróság együttműködésre hívná fel hazánkat – például egy elfogatási parancs kibocsátása útján – és azt a belső jogi mulasztásunk miatt nem tudnánk teljesíteni, úgy a 86. cikkben rögzített együttműködési kötelezettség megsértése megalapozhatná Magyarország nemzetközi jogi felelősségét. A tanulmányban annak a kérdésnek a megválaszolását kísérlem meg, hogy vajon milyen okok vezethettek idáig, és milyen megoldási lehetőségek állnak rendelkezésre.