Attila-szobrok: az emlékezetpolitika formálása

Abstract

A tanulmány a hunok történeti szerepét, a hun–magyar rokonságeszme kialakulását, fejlődését és jelenkori megnyilvánulásait vizsgálja. A szerző röviden áttekinti a hunok történelmét, majd rámutat arra, hogy a magyarság és a hunok között nem igazolható semmilyen történeti kapcsolat. A hun eredet gondolata a 13. század végén Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum című művében jelent meg, elsősorban politikai és legitimációs célokat szolgálva. A késő középkor és a kora újkor krónikás irodalma, valamint az Attila-kultusz tovább erősítette a hun hagyományt, amely a nemesi önazonosság fontos elemévé vált. A 19. századi romantika idején a hun származás eszméje új lendületet kapott, s jelentős írók és költők műveiben is megjelent. A század második felétől azonban a nyelvészet és a történettudomány elvetette a hun–magyar rokonságot, helyébe a finnugor nyelvrokonság tudományos elmélete lépett. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a hun nyelvről rendkívül kevés adat maradt fenn, ezért a nyelvi rokonság nem bizonyítható, s a magyarok külső elnevezése ( hungarus ) sem szolgáltat erre bizonyítékot. A rendszerváltás után emelt Attila-szobrok az emlékezetpolitika eszközeiként a hun–magyar folytonosság képzetét erősítik. A szerző részletesen elemzi a szobrok elhelyezését, feliratait és jelképrendszerét, rámutatva arra, hogy azok Attilát gyakran a magyar történelem és államiság meghatározó alakjaként jelenítik meg. Az emlékművek ikonográfiájában rendszeresen feltűnnek olyan elemek, mint a rovásírás, a turul vagy a csodaszarvas, amelyek történetileg nem kapcsolhatók a hunokhoz, mégis a hun–magyar azonosság modern mítoszának fontos kellékei. A szerző végkövetkeztetése szerint a hun eredetmítosz a magyar kulturális emlékezet jelentős része, de azt el kell különíteni a történeti és nyelvészeti kutatások által igazolt tényektől.