A félelem reprezentációi

Abstract

A félelem alapvetően testi tüneteket produkáló érzelem: az ember szinte megbénul, végtagjai nem engedelmeskednek, fokozódik a szívverése és elsápad. Ennyiben a biokémia, az orvostudomány és a pszichológia tárgya, amelyek a félelem érzését jellemző agyi folyamatokkal kötik össze, központját pedig az agy legősibb részében, a limbikus rendszerben lokalizálják, amely képes arra, hogy bizonyos ösztönszerű cselekvéseket gátoljon, vagy legalábbis ellenőrizzen. Ahhoz képest, hogy a félelem az egyik legelemibb érzés, figyelemre méltó, hogy a történelemben hosszú és szívós hallgatás övezte. Jean Delumeau ezt azzal magyarázza, hogy a nyugati kultúrában a félelem összemosódott a gyávasággal, és a bátorság ellentéteként elfogadhatatlan volt az erénykatalógusok és viselkedést előíró normák számára, amelyek persze ennek megfelelően képmutatóak voltak, és úgy állították be a félelmet, mintha az természetellenes lenne, vagy nem is létezne. A veszélyek tudatosulását egyszerűen a heroizmus és az önfeláldozás látszata mögé rejtették. A középkor műveiben a nemesek egyéni bátorságát állították szembe a szegények kollektív félelmeivel, sőt sokáig úgy vélték, hogy a világban az az igazi szuverén, aki félelmet képes kelteni, és az, aki képes a félelemmel együtt élni vagy legyőzni azt.