Az ORVOSTUDOMÁNY „LEGSETÉTEBB MEZEJE” PSZICHOLÓGIAI ISMERETEK A HABSBURG BIRODALOM ORVOSI FAKULTÁSAINAK TANANYAGÁBAN A 18–19. SZÁZAD FORDULÓJÁN

Abstract

A 18. század második felében – az antropológiai szemlélet térhódításával – fokozódó érdeklődés mutatkozott az embertudományok, és különösen a pszichológia, vagy korabeli kifejezéssel lélektudomány iránt. A lélek helyének, szerepének és az emberi testre gyakorolt befolyásának kérdése immáron szerves részét képezte az orvosi, filozófiai és antropológiai diskurzusoknak, az „elmebetegek” ellátásának problémája pedig korábban nem tapasztalt kihívást jelentett a hatalom és az orvostudomány képviselői számára. Az orvosi oktatásban azonban – megfelelő intézményi háttér hiányában, amely „gyakorlóterepet” jelenthetett volna az orvostanhallgatók számára – a lélek és elme betegségeinek szentelt önálló kurzusok viszonylag későn jelentek meg. Az első pszichiátriakurzusok tervezeteit csupán az 1840-es években nyújtották be az Udvari Tanulmányügyi Bizottsághoz a Habsburg Birodalom két legnagyobb, a 18. század végén alapított tébolydáinak (Bécs, 1784; Prága, 1790) főorvosai. Az intézményi háttér hiányosságai ellenére azonban a pszichológiai ismeretek már a 18. század végétől egyre hangsúlyosabban jelentek meg az orvosi oktatásban a fiziológa-, patológia- és államorvostani kurzusok keretein belül, amelyek összefoglaló ismereteket nyújtottak a lélek helyéről, szerepéről, a testre gyakorolt hatásáról és a lélek/elme leggyakoribb betegségeiről (melankólia, mánia, hisztéria, hipochondria), reflektálva a 19. század elejének új elméleteire és elméletalkotóira (például Pinel, Esquirol, Heinroth, Reil) is. A tanulmány a Habsburg Birodalom három orvosi fakultásának tanrendjeit és tankönyvi programját hasonlítja össze, és amellett érvel, hogy a 18–19. század fordulójától a lélektudomány – mint elsősorban elméleti diszciplína – az orvostudomány és az orvosi oktatás egyik legfontosabb „segédtudományává” vált.