Az egyenlő bánásmód követelményének elve a munkajogi szabályozás egyik leghomogénebb és az egyik legérzékenyebb területe, mely mind nemzetközi, Európai Uniós, mind pedig a nemzeti foglalkoztatási normáink immanens eleme. A gyakorlati esetekben felmerülő egyéni ismérvek, s ezúton levont konklúziók okán hosszú évek óta ad vizsgálódási alapot a jogirodalom, illetőleg munkát a jogalkotás számára, jelentőségéből mit sem veszítve. Sőt, az 1957-ben megszületett Római Szerződésben – mai szemmel szűken - megfogalmazott egyenlő munkáért egyenlő bérezés magvából kiindulva napjainkban már a foglalkoztatási jogviszonyok széles körét maga alá vonva igyekszik elvárásai megvalósítását biztosítani a munkavégzés minden létszakaszában. Ez a fajta dinamikus fejlődés, átfogó követelményrendszer, s főként az állandó aktualitás volt az, amely felkeltette érdeklődésemet az egyenlő bánásmód követelménye iránt. Igyekeztem azonban az egyenlő bérezéstől valamelyest elrugaszkodván – de értelemszerűen nem megkerülvén azt - a kérdéskör egy olyan szegmensét megragadni, melyet a jogi szabályozás – még valódi jogviszony hiányában – nem tud teljesen behálózni. Így eset választásom az egyenlő bánásmód követelményeinek bemutatására a munkaviszony létrehozása során.